Ki és hol látta utoljára a hazáját hűen szerető Petőfi Sándort? Mi történt a híres nemzeti költővel a segesvári csata után? Lehet-e bármit biztosan állítani a kétszáz éve született Petőfiről? Ilyen kérdések sorozata ösztökélte arra a Helyőrség.ma irodalmi portál csapatát, hogy elutazzon Erdélybe, és utánakérdezzen, mi igaz a Petőfi Sándor eltűnését övezte fantazmagóriákból, vagy legalább is azt, hogy mit őrzött meg a helyi emlékezet az 1849-es események kapcsán.
,,Elég soká voltunk fajankók,
Legyünk végtére katonák!”
(Petőfi Sándor: Föl!)
Ki és hol látta utoljára a hazáját hűen szerető Petőfi Sándort? Mi történt a híres nemzeti költővel a segesvári csata után? Lehet-e bármit biztosan állítani a kétszáz éve született Petőfiről? Ilyen kérdések sorozata ösztökélte arra a Helyőrség.ma irodalmi portál csapatát, hogy elutazzon Erdélybe, és utánakérdezzen, mi igaz a Petőfi Sándor eltűnését övezte fantazmagóriákból, vagy legalább is azt, hogy mit őrzött meg a helyi emlékezet az 1849-es események kapcsán.
Szabó József, a fehéregyházi Petőfi Művelődési Egyesület elnökének álláspontjára is kíváncsiak voltunk, aki azt is elmesélte, hogy a rengeteg kutatómunka, a temérdek, nem kis számban fennmaradt cikkelygyűjtemény és koronatanú, a Petőfiről és az eltűnéséről írott könyvek csak részei mindannak, amit a költő haláláról és annak körülményeiről tudni lehet.
A rengeteg különböző változat és eltérő, egymásnak ellentmondó feljegyzések sok kisebb töredékre szakítják a teljes történetet, éppen ezért számtalan irányba fordul a narratíva, rengeteg feltételezés született a költő haláláról. A fehéregyházi Petőfi Sándor-emlékmúzeum meglátogatásakor megismertük azt a verziót is, amelyet az erdélyi magyarság elfogad, és amelyet évtizedek óta a Petőfi-kultusz fontos részeként tart számon.
Szabó József elmesélte Petőfi Fehéregyházához köthető pillanatait. A hihető és hivatalosnak mondható történet Marosvásárhelyről indul: Bem József seregével Székelykeresztúr felé tart – de a hadvezér még a marosvásárhelyi tartózkodásuk alatt magához hívja Petőfit, és megtiltja, hogy folytassa útját. ,,Gondolom, a tábornok jobban becsülte a tolláért, mert legyünk őszinték, Petőfi alkata nem volt harcmezőre való” – ékeli közbe a múzeumkert gondnoka. Petőfi nemzettudata erősebb volt annál, semhogy ezt a parancsot figyelembe vegye, így követi a csapatot Székelykeresztúrra. Bem újból megkéri, hogy maradjon távol a másnapi ütközettől, de Petőfi hajthatatlan, ezért a rá következő napon – a tábornok tudta nélkül – végül csatlakozik, és részt vesz az összecsapásban.
Bem szándéka – a megtévesztés jegyében – az volt, hogy zavarba hozza az orosz hadvezetést. Azonban a tervét több tényező befolyásolta: egyrészt még Székelykeresztúron kölcsönkérnek tőle hatszáz katonát, ugyanakkor ígérnek neki egy kétezer emberből álló sereget, ami nem érkezik meg időben. A félrevezetést az oroszok másképp értelmezik: egy másik irányból várják a támadást, ezért az orosz sereg egy része elvonul. Bem viszont nem tudja, hogy az ellenség csapata kétszer annyi katonából áll, mint amennyit ő lát. Végül, a négy-öt órás ütközet eredményét a mindössze 3100 magyarral szembeni, a 9200 oroszból álló egység túlereje dönti el. Segesvár irányában található egy híd, mely részint kívül esett a csatatér történéseitől – innen figyeli Petőfi az eseményeket. Igaz, többször is megpróbálkozott eljutni a – mai magyar temetőknek helyet adó – domboldalra, ahol Bem is harcol, de a parancsnok – megtudva, hogy a költő mégis követte őket a csatába – többször is visszairányítja őt a hídfőhöz. Petőfi a meneküléskor lekicsinyelve a veszélyt ,,legyintett rá, és annyit felelt: potomság. Ez olyan szállóigévé is vált errefelé” – meséli Szabó József. A megbízható források szerint az Ispánkút közelében, Lengyel József nevű székelykeresztúri orvos látja utoljára életben Petőfi Sándort. A koronatanúnak egy visszaemlékező leírásából lehet tudni, hogy az Ispánkút előtti jobb kanyarba érve, az orvos visszanézett és akkor, abban a kijelölt szakaszban látta a költőt. ,,Én mindig azt mondom: innen vonult az örökkévalóságba.”
Szabó József úgy hiszi, ez a történet nemcsak hitelt érdemlő elbeszélés, de Petőfinek a nemzeti és hazaszerető vonásainak is bizonyító emlékrajzot állít. Éppen ez az a gondolat, ami nem engedi meg számára, hogy csatlakozzon a – már lassan divatosnak is mondható – Barguzinhoz köthető elmélethez. Egy 1984-es munkácsi újságíró, bizonyos Vaszil Vaszilovics Phirja cikke nyomán Morvai Ferenc vállalkozó és Kiszely István antropológus 1989-ben bejelentik, hogy Dél-Szibériában, Barguzinban megtalálták Petőfi Sándor földi maradványait. Ez a ,,barguzini Petőfi-legenda” sok mindent felbolygat, és sok új, addig egyáltalán nem ismert mendemonda és spekuláció kezd el terjedni a költő eltűnésének hogyanjáról. Szabó József ész érvek kíséretében megmagyarázza ennek a históriának a valószínűtlenségét is: nem egyszer elhangzik, hogy a költő testfelépítése nem a harcmezőre való, s valóban, gyenge testalkata már születésekor is megmutatkozik: újszülöttként is épphogy életebe marad. Éppen ezért tesszük fel a kérdést: az orosz hadtestületnek miért volt szüksége egy súlyosan megsebesülő katonára, illetve hogyan bírja ki a gyenge, korábban harctól eltiltott Petőfi ezt a hosszú utat?
Az egyesület elnöke többször is kijelenti: nem állíthatunk semmit biztosra Petőfiről. De – az elfogadható érvek felsorolásától eltekintve is – elsősorban nem azért mond ellent a Barguzinról szóló históriának, mert lehetetlen változatként tekint rá, hanem azért, mert ha elfogadjuk ezt, az utólag sokak által támogatott történetet, szembe kell néznünk azokkal a következményekkel, amelyek az eddig kialakult Petőfi-képet és Petőfi-kultuszt teljesen megcsonkítják, s amely azt is eredményezi, hogy Petőfi mítoszát örökre kivisszük Erdélyből: Székelykeresztúrról és Fehéregyházáról is.