Régen nem volt ilyen meleg ősz. Az emberek nagy része nem is emlékezett rá. Nem tűnt még olyan távolinak, mikor Kopernikusz arról akarta meggyőzni, hogy minden évvel egyre hidegebb lesz a Föld, és az 1492-es volt az elkövetkező idők legmelegebb nyara. Több jégkorszakot megélt ahhoz, hogy ezt komolyan vegye. A legutóbbit például ő okozta.
Kr. e. 6762. Kastélholmok
Hazatért. Az őrök az isteneket hívták, imádkoztak, énekeltek és leborultak előtte. Mire átlépett a kapun, már a város egész népe összecsődült. Hét holddal ezelőtt indult el a hajója, hogy keresztül ússzon a sivatag homokján. Az apja megátkozta az útját.
– Elvesztem fiamat és elvesztem lányomat, a házam összedől, szolgáim szétszaladnak. Ha visszatértek is, gyertek üres kézzel, gyertek koldusként vagy gyertek holtan. Ne lásson a szemem, ne öleljen a karom, örömötök ne legyen, amíg az istenek itt járnak közöttünk – mondta akkor.
Az apja Nokté magja volt, aki ükunokája volt Gilgamesnek, aki Káintól származott, ezért az átka megfogant az ég alatt. Mikor hazatért, nem lepte meg, hogy az öreg király vak, béna és hülye, hiszen sikerrel járt. Megtalálta a halott várost, megölte a férget, megtalálta a holtak könyvét, és meghalt az egyetlen nő, akit valaha szeretett. Az Asszony testét nem vitte egyetlen templomba sem, egy bételfa alatt ásta el, aztán elindult, hogy megkeresse újra. Egyszer az istenek is meghalnak.
Kr. u. 475. Trebizond
A rabszolgalány bort töltött, és szőlőt tett az asztalra. Sokáig nézett utána. Szinte biztos volt benne, hogy az asszonyt látja, de több mint hatezer év sikertelenséggel a háta mögött bizonytalan volt.
– Északi – mondta a kövér prokurátor, és egy egész fürt szőlőt gyömöszölt a szájába. Állán lefolyt a nyála és félig megrágott étel ragadt a szakállába.
– Parancsolsz, barátom?
– A lány északi. Én nem szeretem őket, nekem túl szőkék – szuszogta zabálás közben. – Plinius hozta még tavaly. Kéred?
Másnap utaznia kellett. Tíz éve volt a városban, ha tovább időzik feltűnik, hogy nem öregszik. Másnap akart Rómába indulni.
– Megtisztelsz. Elfogadom.
– Van egy férje. Az is kell?
– Megelégszem a lánnyal, Agrippa.
– Biztos? Rómában úgy hallottam, most ilyesmi a divat. Van itt két núb gyerek is, ha gondolod. A tartozásom fejében.
– Küldd utánam a lányt Rómába, és a tartozásod semmisnek tekintem, jó Agrippa.
A dagadt prokurátor elégedetten böfögött, és a legyező szolgákért intett. Ő megitta a bort és a táncosokat figyelte, ha nem is ezt a lányt kereste, talán a Fehér Krisztus majd hálás lesz, ha önzetlenül felszabadít egy rabszolgát. Úgy gondolta legalább egy istennel érdemes lenne jóban lennie, bár ennek sem adott több időt, mint az eddigieknek.
Kr. u. 560. Keletgótföld
Egy ideje tudta, hogy követik, azt is tudta, hogy kicsoda. Ha ember, vagy szörnyeteg lett volna, akkor a hóban könnyen észreveszi, hozzászokott a szeme. De Mimir nem hagy nyomot a saját erdejében. Egy öreg tölgy alatt táborozott le, tüzet rakott és húst sütött.
– Gyere elő, Mimir, és egyél velem.
A vén szatír előbújt a föld alól. Vigyorogva telepedett le a tűz mellé és kezdte melengetni a kezét a lángok felett. Szelt neki egy szelet húst.
– Jó az étel. Finom. Merre mész?
Elmosolyodott. Mimir tudta, hogy hová tart, azt is, hogy miért, csak szerette volna, ha ő mondja el.
– Megyek megölöm Baldr Odinsont.
A szatír bólogatott.
– Igen, igen – mondta – jön a Rök. Mészárlás lesz, nagy mészárlás. Te megölöd a wotansont. Wotant megöli más. Engem is megölnek.
– Itt az ideje.
– Igen, igen. Ideje van. Mivel ölöd meg?
– Baltával, lándzsával. Pusztakézzel. Ami akad.
– Csak a fagyöngy öli meg.
– Akkor azzal – válaszolta és tépett a tölgyről lelógó gyimborból.
– Adok én neked fagyöngyöt, rendeset – Mimir felugrott a tűz mellől, eltűnt a bokrok között, és visszatért a föld alá.
Ő tovább evett és a gyimbort morzsolgatta. Mikor először megküzdött Baldrrel az asszonyért, akkor csak megsebezte. Nem lepődött meg rajta, hogy különös fegyvert kell választania, ha végezni akar vele. Nem először ölt istent, és már nem kell sokkal végeznie, az utolsó hatszáz évben úgy hullottak, mint a legyek.
– Itt a fagyöngy, itt van, ne – Mimir egy régi karddal tért vissza a tűzhöz. A pengén kopott rúnák jegyezték a fegyver nevét. Megköszönte a szatír ajándékát, lefeküdt aludni. Nem zavarta a hideg.
Kr. u. 1666. London
Régen nem volt ilyen meleg ősz. Az emberek nagy része nem is emlékezett rá. Nem tűnt még olyan távolinak, mikor Kopernikusz arról akarta meggyőzni, hogy minden évvel egyre hidegebb lesz a Föld, és az 1492-es volt az elkövetkező idők legmelegebb nyara. Több jégkorszakot megélt ahhoz, hogy ezt komolyan vegye. A legutóbbit például ő okozta.
– Herr Rosenkreutz! Megtiszteltetés, hogy eljött. A szertartásra mindent a kérésének megfelelően készítettünk elő.
Nem tetszett neki a walesi. Sunyi ember volt, aki azért lépett ki a papságból, mert azt hitte a fekete miséken majd vagyont és hatalmat szerez. Ami azt illeti a név sem tetszett neki, amin szólította, de kezdte megszokni. Pár száz éve jött rá, hogy egyedül nem tudja megvalósítani a céljait, szolgálókra van szüksége, azoknak meg szólítaniuk kell valahogy, és az igazi nevét egyik se tudná kimondani. A mostani bohóckodást sem szívesen csinálta, de az emberek szeretik a mágiát, a mágiához áldozat kell, és ha ezzel közelebb kerül az asszonyhoz, akkor ez belefér. Lassan ezer éve, hogy utoljára látta. Most egy kicsit őt is átjárta a követői zümmögő kántálása: „ha nem segít a Legmagasabb, segít majd a Legmélyebb”. Tudta, hogy milyen erőkkel játszik, de nem érdekelte. Egy élet nem számít sokat. Úgyis visszatér. Mindenki visszatér, csak ő nem mehet el.
A páholy belső termében már készen álltak a fekete misére. Tizenhárom ministráns, tizenhárom bukott pap, tizenhárom fekete gyertya, és középen vörös lepellel letakarva a nő. Elvette a sarlót és az oltárhoz lépett. Lehúzta a lányról a bársony takarót és megdermedt.
Felismerte. Az asszony szótlanul nézett a szemébe. Nem félt, nem könyörgött. Csak nézte. Ő sem beszélt. Egy élet nem számít. Ezer sem. Százezer sem. Alkut kötött. A lány vagy London.
Azt hitte, hogy elfelejtett sírni. De akkor is zokogott, mikor a lángok már elemésztették a várost. Az asszony átölelte. Nézték a lángokat, és hallották, ahogy a sikolyok között az istenek felkacagnak.
Kr. u. 1939. Varsó
– Táncoljon velünk, báró úr!
– Nem tudok táncolni, Sára – nevetett a lányra.
Az öreg rabbi szinte az unokája karjába lökte.
– Menjen, mein herr. Emlékszem, hogy ropta annak idején Prágában.
– Ugyan, papus – kacagott a lány –, nem olyan öreg a báróúr, hogy te Prágában láthattad volna. Mikor jártál arra? Negyven éve?
– Ájvé! Ha azt mondom, ő volt, hát ő volt. Igaz, mein herr?
– Kedves Mojszej, a memóriád pont olyan jó, mint akkor. És éppen annyira szemtelen is vagy, most pedig, ha megbocsájtasz, meg kell táncoltatnom az unokádat.
A rabbi nevetett, Sára úgy gondolta, a vendégük egyszerűen nem akarja megsérteni az öreget. A báró azonban neki is ismerős volt, úgy érezte már évek óta ismeri, de azt is tudta, hogy ez lehetetlen. Táncoltak. Ő nem tudta levenni a szemét a lányról. Egészen magához szorította. És közben arra gondolt, hogy hamarosan újra el kell mennie.
Aznap este, századok óta először, újra megcsókolta. Hajnalban el kellett indulnia, megígérte, hogy télen visszatér.
Kr. u. 2023. –
Letette a telefont. Arra gondolt, egy élet nem számít, ez viszont nehezebb volt, mint hitte. Néha tíz év többet jelent, mint ezer. Egy évezredet ugyanis senkivel sem tölthet, egy évtizedet viszont igen. Most hátra kellett hagynia egy embert, akit már megszokott. Ahogy öregedett ez egyre nehezebbé vált. A háborúk pedig egyre unalmasabbá.
Fáradt volt, és vénségesen vénnek érezte magát. Pedig néhány évre még szüksége volt. Úgy érezte már közel van a célja. Megnézte az üzeneteit. Az Asszony írt. Már csak egy istent kellett megvárnia.