A karate szerinte ugyanis nem csihi-puhi, nem bunyó, hanem bölcselet, iskola, tan. E filozófia lényege az, hogy a rendszeres edzés és gyakorlás révén jobb ember legyen a tanuló. Önmérsékletre, kitartásra, alázatra, egyensúlyra tanít. Az ütés vagy rúgás elsősorban kifejezése a léleknek, valahogy úgy, ahogy a szó hordozza a gondolatot. Ez a keleti filozófia nem körmönfont metafizikai fejtegetésekkel, nem alapos logikai következtetésekkel s nem is szertartásokkal és imádkozással, hanem a test megacélozásával indul el az önfejlesztés ösvényén.
Amikor Gicsin Funakosi, a modern karate atyja áthozta tudományát Okinava szigetéről Tokióba dó-nak, azaz útnak, iskolának, filozófiának nevezte, nem dzsucunak, technikának. Tantervében kimagasló fontosságot tulajdonított a katának, azaz a formagyakorlatnak, s visszautasította a szabad küzdelmet. Tanítványainak egy részétől el is fordult, ugyanis tudta nélkül ilyen szabad harcpróbákat tartottak. Amikor a mester megtudta, szigorúan megdorgálta őket, s többet nem foglalkozott az oktatásukkal. A karate szerinte ugyanis nem csihi-puhi, nem bunyó, hanem bölcselet, iskola, tan. E filozófia lényege az, hogy a rendszeres edzés és gyakorlás révén jobb ember legyen a tanuló. Önmérsékletre, kitartásra, alázatra, egyensúlyra tanít. Az ütés vagy rúgás elsősorban kifejezése a léleknek, valahogy úgy, ahogy a szó hordozza a gondolatot. Ez a keleti filozófia nem körmönfont metafizikai fejtegetésekkel, nem alapos logikai következtetésekkel s nem is szertartásokkal és imádkozással, hanem a test megacélozásával indul el az önfejlesztés ösvényén.
Persze a kezdő tanulónak először el kell sajátítania a helyes testtartást, az alapütéseket, rúgásokat, meg kell erősítenie izmait, ellen kell állnia a fájdalomnak. Gyakorolnia kell. Ugyanúgy, ahogy a gyermek az iskolában megtanulja a szorzótáblát vagy a betűvetés művészetét. Ez az alap. A tanuló ekkor még nem érti, hogy ezek a látszólag különálló elemek miképp épülnek rendszerré. Csodálkozik a kezdő katákon, hitetlenül gondol arra, hogy a szépen, táncszerűen megtett lépéseknek vajon milyen hasznuk lehet egy igazi bunyóban, pont úgy, mint a kisdiák a matematikai alapműveletek és képletek tanulásakor, vagy a kerek mondatok, jól illeszkedő szavak iskolájában. Ám a karatéka az idő múlásával, a gyakorlatok szorgalmas végzésével, kitartással és alázattal, lassan felfigyel egyféle harmóniára, ami kíséri, sőt javítja és teljessé teszi a mozdulatot. Rájön, hogy az alapállások célja az egyensúly megtalálása, ami nélkül nincs helyes technika. Az ütés nem pusztán karizom kérdése, hanem benne van a láb, a törzs, a csípő harmóniája is. Uralni kezdi a testét. A katák ekkor szép formássá válnak, a szabad küzdelemben – ha nem is olyan szépen, mint a nyugodt gyakorlás során – a test önkéntelenül „beleáll” ebbe az egységbe. Izmai megkeményedtek, reflexei kialakultak, a technikákra már nem kell összpontosítson, mert „maguktól” is jól sikerülnek.
Ha minden jól megy, sok év kemény gyakorlás után eljön annak az ideje, hogy a diák „érettségizzen”, azaz a modern rendszerben megszerezze a fekete övet. A vizsga emberpróbáló, mindazt tartalmazza, amit addig elsajátított, s aki csak a bunyóra összpontosít, azt valószínűleg elvágják. A lényeg, amit mindig árgus szemekkel követnek a vizsgáztatók: a belső egyensúly, a mesterien elsajátított mozdulat és az abból fakadó kontroll.
A fekete öv megszerzése viszont csupán arra jogosítja fel a karate művelőjét, hogy tanítva tanuljon. Immár neki is lehetnek kezdő diákjai, de messze nem mondhatja magáról, hogy a tanulmányait befejezte. Itt is igaz a mondás: jó pap holtig tanul. E magasságban viszont egyre kevesebb a mester, s egyre nagyobb a lehetőség az önálló útkeresésre. A formagyakorlatok végzése rendjén immár mélyebb tartalmakra, összefüggésekre figyelhet fel, gazdagíthatja a harmónia megtapasztalását, sőt egy életnyi tanulás eredményeként maga is hozzájárulhat az út elmélyítéséhez, új ösvények megtalálása által. Így a kezdő zöldfülűből mester lesz, aki önállóan, külső segítség és útmutatás nélkül, magányos szamurájként keresi a jobbá levés módjait, mélyíti a bölcseletet.
Nemrég egy interjút hallgattam egy viszonylag fiatal mesterrel (nem tudom leírni a nevét), aki elmondta, fiatalabb korában élt-halt a bunyóért. Minden versenyt megnyert, élvezte az adrenalint, az erőszakot. Megvetően tekintett a katákra, amelyekről úgy gondolta, hogy kezdőknek való gyakorlatok, amit „komoly” karatéka egy idő után nem végez. Aztán arra jött rá, hogy túl az adrenalinon is van élet, sőt ezek édesebb és tartósabb örömöket hoznak, mint egy jó versenyeredmény. Rájött, hogy a karateszellem a katában él, ahol a mozdulat kifejezője, hordozója, kerete a belső, lelki tartalomnak. Ez a felismerés pedig elindította egy úton, amin azóta is jár. Elmélyülni ebben a bölcseletben, amit nem tintával írnak papírra, hanem mozdulattal végeznek a tatamin.
Mindennek az a köze a mi vallásosságunkhoz, hogy azt hiszem ez is ilyen. A vallásos érzés olyan, mint a karate szelleme. A kezdők gyakorlatozása olyan, mint amikor megismerkedünk az adott hitrendszer formáival. S igen, a vallásosság is tanulható, elsajátítható, sőt elmélyítendő folyamat. Az ember kezdetben megtanul pár szöveget, elsajátít egy-egy liturgiát, hittételek rendszerét, morális elvárásokat. Ám egy idő után, sok gyakorlás, önmérséklet, alázat és erőfeszítés rendjén eléri a „fekete övet”. Immár az ima belülről fakad, a „formagyakorlat” a kísérletezés útjává válik, az ember elindul a jobbá válás ösvényén.