Röppályáink nem érik el immár a napot,
nyelvünkre szavak forrnak,
s kedvenc játékainkat nem adjuk kölcsön
ezután senkinek.
Felnövés
Holnaptól nem foltozzák be helyettünk
a megunt hiányokat, és fáradt anyáink
sem dúdolják fülünkbe a dalokat,
amikre sírva aludtunk el éjszakákon át.
Napfénynél teljes valónkban láthatóvá válunk, és
reggelre nem feledjük, ha éjszakai órán remegve álmodunk.
Nem halljuk meg azt sem, ha ránk kiáltanak,
többé nem teszünk úgy, mintha játszanánk.
Röppályáink nem érik el immár a napot,
nyelvünkre szavak forrnak,
s kedvenc játékainkat nem adjuk kölcsön
ezután senkinek.
Míg érik a búza
A falu utolsó utcája itt fonódik
egybe a rozsdaszínű búzamezőkkel.
Messze sodorja a kiáltást a szél,
s a kerítések mögött elvadult kutyák
hörögve csaholnak
fáradt, kóbor árnyakat.
Az utca piszkát csendben rohasztja
az idő, és az álmokat
rozoga szekéren hurcolt ócskavasban mérik –
míg neszezve érik a búza éjszakákon át,
porlad a fém a kopasz kertek alatt.
Dacos telek váltják a lobogó nyarat
és a bágyadt képű őszt –
nem tervez itt senki a holnapnál
távolabb.
Míg neszezve érik a búza éjszakákon át,
a szétmálló falak mögött
tompán,
lopva hűlnek ki az álmok.