Lengő hídon némaság, nincs hullám, nincs verdesés,
mélyen benn a ringatás, semmiség, mi látható,
zöldbe hajló lombsötét, víz csillan a nád között,
út van itt, a hosszúság, gyenge széllel kis hajó.
Tavasz a magasban
Emlékeim akár a hó. Fölidézem őket,
és kezem melegétől alélt iramban
olvadnak bőrömre a pelyhek, majd
egymásra, másra, aztán cseppre, csepp,
és az átváltozás fájdalmával válnak
eggyé nagyobb vizekkel.
Nyugalmam ösvényt vág a testbe,
csöndes tömeg, miben a szánalom fogan.
Vízre szelídülnek a színek, ébredésük
észlelhető tartományaitól még távol
tartanák a szépet, holmi fény szédül itt
rájuk, mi ragyogásra bírja őket is.
És amikor eljön végre tompa zajával
a „hol nem volt” és ugyanúgy az „egyszer majd”,
ahol a múlt dönthet jövőnkről,
így igaz: minket a jövőnk határoz
meg, amit emlékezetünkben őrzünk.
Kis hajó
Lengő hídon némaság, nincs hullám, nincs verdesés,
mélyen benn a ringatás, semmiség, mi látható,
zöldbe hajló lombsötét, víz csillan a nád között,
út van itt, a hosszúság, gyenge széllel kis hajó.
Elmereng, a kútba néz, szüntelen a dátuma,
más és más a fok szerint, fokok közös többesén,
elindul vagy érkezik, délibáb és tartalom,
mélyen benn a ringatás, semmiség, mi látható.
Lázbeszéd
Különben mindegy, hagytam menni már,
körül se néztem, szél volt, este volt,
magányom ott köröz a végszavaink szóközén,
s ha fordul is, verje őt, ki a nagy seregben istene,
különben mindegy, atyámfiai,
mikor, miféle szám jelölte lázbeszédünk
igehelyeit, mondd neved, akár
a végső szavak egyikét, a szó
legyen, mi lenne még, de nem lehet.