Divatos arról beszélni, hogy nem divat már olvasni, az emberek nem olvasnak. Még divatosabb a fiatalokat szidni, és azt mondani, hogy nem olvasnak verset. Természetesen tagadhatatlanul megváltoztak az olvasási szokások, más az igény, hiszen más a befogadó. Mégsem érzem ennyire tragikusnak a helyzetet.
Divatos arról beszélni, hogy nem divat már olvasni, az emberek nem olvasnak. Még divatosabb a fiatalokat szidni, és azt mondani, hogy nem olvasnak verset. Természetesen tagadhatatlanul megváltoztak az olvasási szokások, más az igény, hiszen más a befogadó. Mégsem érzem ennyire tragikusnak a helyzetet. Olvasnak a fiatalok, csak gyorsabban, szeretik a rövidebb, tömörebb írásokat. Szeretik az eseményeket, és ebben nem ők a hibásak, sőt, ez nem hiba, csupán a kor velejárója. Szívesen néznek rövid versvideókat, s ha nem is nyomtatásban, hanem valamilyen digitális eszközön, őket is elérik a versek.
A magyar nyelvterület egészen különleges. Amikor kisbabát altatunk, azt mondjuk: tente baba, tente; majd amint cseperedik, énekeket, mondókákat tanítunk neki. Később az óvodában az ünnepi szereplésekre verseket tanulnak. Verssel ünnepeljük a karácsonyt, a húsvétot, az anyák napját. Versel a násznagy, amikor az ifjú pár egybeköti az életét, de a ballagási vagy tanévkezdési ünnepségek is verssel emelkednek a lélek küszöbéig. A népdalainkban gyökerezhet talán a ritmus, a rím szeretete, onnan szívjuk magunkba, hiszen a magyar nyelv csodálatosan alkalmas a verselésre. Azt mondják, a költő a lélek mérnöke. Miként mérhető tehát a lélek? Grammja van, vagy centiméterre kell mérni? Senki nem tudja. Csupán azt, hogy amikor szerelmesek leszünk, akkor kell a vers vagy a szerelmes dal. Amikor gyászolunk, egy zsoltárral könnyíthetünk a terheinken. Nem is gondolunk bele, de ezek mind versek. Forradalmaink, csatáink, csodálatos és fájdalmas történelmünk szintén egy versben szólalnak meg, a magyar Himnuszban.
1964 óta ünnepeljük a magyar költészet napját – ez is jól mutatja, mennyire fontos a magyarok számára a vers, hiszen ez nem az az ünnep, amit az egész világ ünnepel. József Attila születésnapján, április 11-én, a magyar verset ünnepeljük. Mint ahogy a költészet világnapján, ilyenkor is egyre többen osztják meg a verseket a közösségi média felületein. Szavalnak együtt és külön, falra, földre, kőre írnak verseket fiatalok és idősek. Szavalnak a tereken, az iskolákban, a templomokban. A költők közös verset írnak, vagy verspárbajoznak, megzenésített versek énekétől hangos sok utca ezen a napon. Nem tudjuk, miért. Talán a költők tudják a legkevésbé. Valamiféle különleges indíttatásból, egy távoli, misztikus helyről érkezik vajon a vers? Ha a lélek mélyéről, akkor az milyen mélyen lehet, és pontosan hol található?
Meglehet, ez a felfedezetlen titok az, ami a verset a szépirodalom királynőjévé teszi. Alázatos szolgái, a költők, egész életüket szentelik ennek a hivatásnak. Tanulmányozzák, számolják, dédelgetik, amíg élnek, s reménykednek, hogy mindez nem történik hiába. Szeressük, olvassuk a verset, ez tartja életben a nyelvünket! És álljunk meg egy pillanatra, gondoljunk József Attila szavaira, aki talán a legpontosabban adta meg nekünk, hogy miért kell a vers! Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)