Csak arctalan nők maradtak, büszkék, rátartiak vagy megtörtek, és épp valami sorsfordító, sorsrontó esemény történik. Mintha a szemünk láttára válnának a nippek habos-babos, szelíd arcú kisasszonyai félelmetes tekintetű, ártani vágyó furcsa lényekké.
Cicoma és végzet – különös párosítás. Csáki Róbert rokokót megidéző képein már nyoma sincs a fête galante idilli gondtalanságának: mintha köd ereszkedett volna a parkra, és ebben a hűvös homályban szétszéledt volna a vidám társaság. Csak arctalan nők maradtak, büszkék, rátartiak vagy megtörtek, és épp valami sorsfordító, sorsrontó esemény történik. Mintha a szemünk láttára válnának a nippek habos-babos, szelíd arcú kisasszonyai félelmetes tekintetű, ártani vágyó furcsa lényekké.
Az itteni emberekben van valami nyugtalanítóan állati, az állatokban pedig együttérzést ébresztő, szánni való feláldozottság. Megborzong a néző, mint aki halottat lát. Bábuk, babák, hátrahagyott tárgyak, nem jószándékú lények felderengő körvonalai vannak a képeken. Nem élők, de nem is távoztak el – Csáki Róbert festményeit ez a különös jelenvalóság teszi összetéveszthetetlenné. Muszáj nézni őket, hiszen a legsötétebb álmainkat idézik, a felbukkanó történetek és borzongások a sajátjaink. Megállhatunk szembenézni a félelmetessel, e lények által megismerjük a sebezhetőség tétjét. Miféle vonzás él az emberben, hogy vágyja a borzadályt? Miféle kíváncsiság csábítja tekintetünket a szörnyű dolgokat nézni? Miféle igézet van ezeken a festményeken, hogy a borzongástól mindig a bizonyosságig jutunk, hogy ez szép?
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 16-i számában.)