Vöröskéry Dóra 1995-ben született Békéscsabán. Szegeden szociális munka szakon tanult, jelenleg kultúrdiplomáciát hallgat az Andrássy Egyetemen. 2016-ban kezdte meg művészeti karrierjét a KMTG ösztöndíjasaként az Előretolt Helyőrség Íróakadémián, azóta rendszeresen publikál különböző folyóiratokban, illetve két novelláskötete jelent meg: a Magyar Írószövetség debütdíjával is kitüntetett Röpképtelen madarak (2019) és A pozitív egész számok jelentéktelenségéről (2021).
– Kétkötetes, sikeres alkotóként már túl vagy a pályakezdés nehézségein, és egy korábbi interjúdból azt is megtudhattuk, hogy gimnazista korodban részt vettél az iskolaújság szerkesztésében, illetve beléptél a Kántor Zsolt által szervezett novellakörbe Békéscsabán. Hogy látod most, mekkora szerepe volt az írói pályafutásod kezdetén annak, hogy támogató és inspiráló közegbe kerültél?
– Mind az iskolaújságtól, mind a novellakörtől, majd az íróakadémiától és mindenféle táboroktól – vagyis konkrétan az ottani személyektől – rengeteg inputot kaptam. Foglalkoztak velem és én is foglalkozhattam valami jó dologgal, gondolkozhattam és alkothattam, ráadásul olyan környezetben, ahol ez érték. Azt az üzenetet közvetítették nekem, hogy fontos, amit teszek, és folyamatosan fejlődöm – és így is lett. Nagy becsben tartom ezeket az emlékeket, szerencsésnek gondolom magam, hogy találkoztam támogató emberekkel. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy folyamatosan kerestem a teret ezekhez az élményekhez.
– Mi számított többet neked leendő íróként: a motiválás és támogatás, vagy a szó szoros értelmében vett, szakmai jellegű tanítás? El lehet egyáltalán választani ezt a kettőt egymástól?
– Szerintem nem lehet elválasztani, és talán nem is kellene. Egy szakmai visszajelzés, lecke lehet motiváló, úgy is meg lehet üzenni, hogy a szövegen van még mit csiszolni, hogy az a fejlődést támogassa. Azt tapasztalom – és nálam sokkal okosabb emberek már többször felhívták erre a figyelmet –, hogy még mindig alapvető félreértésünk van az oktatással-neveléssel kapcsolatban, ami az irodalom terén is megjelenik: gyakran a vélt vagy valós hibákra fókuszálunk, föntről lefelé beszélünk azokhoz, akiket a szó szoros értelmében leckéztetünk. Lehet javaslatokat tenni, meg kell nevezni az egyértelmű hibákat, igen. Közben azonban legalább kétszer akkora fókuszt kell helyezni a működő, jó dolgokra és a biztatásra, a dicséretre. Illetve a kollegialitás, a kölcsönös tanulás szemléletmódja volna nagyon fontos. Azért gazdagodtam olyan jó élményekkel a korábban említett helyeken, mert ott így bántak velem. A folytonos hibaüzenetek aláássák az önbizalmat. Emlékszem a durva, megalázó visszajelzésekre fiatalabb koromból, amik csak szégyent, bűntudatot és haragot keltettek. És az összes kedves, bizalommal teli üzenetre, amik szárnyakat adtak. A szakmai jellegű dolgok ragadnak az emberre, ahogy telik az idő ebben a környezetben, ilyen szempontból az irodalom-, az írástanulás is olyan, mint más mesterség elsajátítása, de az nagyon nem mindegy, hogy milyen minőségű az eltelt idő, hogy érzi magát az ember, mert végső soron az dönti majd el, hogy pályán marad-e.
– Milyen kurzusokon, programokon, írótáborokban vettél részt? Mit tudtak ezek nyújtani neked?
– Volt a novellakör, iskolaújságok, egy civil kezdeményezés, a Nekem nem mindegy program irodalmi tábora, FISZ-tábor, Tokaji Írótábor, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, de voltam önismereti irodalmi csoportban is, vagy amikor Németországban éltem, az volt az első, hogy beléptem a helyi olvasókörbe, illetve Szegeden még én is vezettem írókört. Főleg azt élveztem, hogy benne vagyok a vérkeringésben, edzésben tartom magam. Rengeteg stílussal és gondolattal találkozom az ilyen eseményeken, rájövök, hogy milyen hatalmas a világ és mennyiféle tehetség és nézőpont van. Szoktam találni példaképeket, meg olyanokat, akikkel kapcsolatban megfogadom, hogy „csak olyanná ne váljak, mint ő”. Az alkotó közeg el tud sodorni, egy olyan csoportban, amely megérti az írással járó minden nyavalyát (válságok, elcsendesülés, alkotói nassolás, rajongás egy-egy mondatért), egy író értelemszerűen otthon érzi magát. A közös szenvedély is alap, meg hát ezek a programok is olyanok, mint egy nyári tábor: sok nevetés, jó társaság. A szakmai munka szerintem mindenhol annyira hasznos, amennyi energiát beletesz az ember. Gyakorló íróként pedig azt is nagyon fontosnak tartom, hogy ezek a programok összekovácsolják a magyar irodalmi közösséget. Sajnos elég nagy ellentétek vannak, és az ilyen kezdeményezések lehetőséget teremtenek a kulturált vitára, hogy rájöhessünk, a másik is csak ember. Minél különbözőbb hátterű, értékrendű emberek jelennek meg, annál több lehetőség rejlik ezekben az alkalmakban.
– Mit gondolsz, milyen jellegű kurzus vagy tanfolyam segíti a leginkább egy kezdő író kibontakozását?
– Talán mindenkinek meg kell találnia a magához illőt. Akinek túl sok a tábor, hogy össze van zárva emberekkel, és gyorsan kell alkotni, az találhat olyan tanfolyamot vagy csoportot, amelyik havonta egyszer ülésezik. Tapasztalatom szerint minden az oktató személyén áll vagy bukik, ezért őt mindenképpen javasolnám lecsekkolni, hogy szimpatikus-e. Az autodidakta módon végzett tanulás is nagyon fontos: az olvasás, kísérletezés, maga az írás. Egyetlen mentor vagy képző sem szegezi az embert a székhez vagy kérleli addig, míg papírra nem vet egy zseniális történetet. Viszont valamit tényleg csak más emberektől lehet megkapni: a figyelmet és a visszajelzést, mondjuk ezt jó esetben minden csoportos foglalkozás kínálja.
– Ha te kerülnél oktatói vagy mentori szerepbe, milyen feladatokat adnál?
– A szabad alkotás, kreatív írás a kedvencem, nem én lennék az, akitől formai vagy irodalomtörténeti továbbképzést kapna bárki. Magamat is szeretem túráztatni olyan feladatokkal, ahol keverednek a stílusok vagy imitálni kell. Ezek összetett kihívások, mert a megfigyelés, információgyűjtés az első, utána jön az alkotás, tökéletesítés. A stílusimitáció nem másolás, hanem a saját hang színezése. Olyan, mint egy beszélt nyelv: annyival is több vagy, gazdagabb az eszköztárad. Szerintem az szolgálja a személyes művészetet – és így a művészetkedvelő közönséget is –, ha ezeket az eszközöket tudja forgatni az alkotó.
– Mit javasolnál azoknak a pályakezdőknek és jövendő íróknak, akik szeretnének csiszolni az írástechnikájukon?
– Azokat, amiket anno nekem is javasoltak: forgassanak mesterműveket és gyakoroljanak sokat, kérjenek visszajelzést – kezdetben olyantól, aki biztosan támogató, majd, ha eléggé felszívta magát az ember önbizalommal, érdemes a pályázatok, folyóiratok felé orientálódni. Hasznos lehet arra is rákeresni, van-e valamilyen alkotókör a közelben, mert egy jó közösség támogat, megtart. Nekem az is segített, ha szétcincáltam egy-egy klasszikus szöveget. Miért tartom zseniálisnak, mi tetszik benne, hogyan éri el az író ezt a hatást? Ugyanígy a nem tetsző dolgokkal.
– Sajnos nem minden leendő írónak van lehetősége ösztöndíjas programokban részt venni, írótáborokra és írástechnikai kurzusokra járni. Milyen gyakorlatot vagy tevékenységet javasolnál annak, aki támogató környezet és szakmai útmutatás hiányában szeretne írni tanulni?
– Ez kicsit „nesze semmi” tipp, ám tényleg mély hittel küldöm mindenkinek: sose felejtsd el az örömöt, amiért alkotsz. Néha nehéz ezt megtartani, főleg, ha kudarcok érik az embert, de az elején, közepén és végén ez az, ami számít. Nagyon megfogható gyakorlat pedig, ha például véletlenszerűen kiválasztasz egy fényképet vagy festményt, és megpróbálsz arról írni. Vagy lecsapsz a rádióban hallott zenére, megkeresed a negyedik sorát a dalszövegnek, és azt beépítve írsz. Esetleg a neten találni random szógenerátorokat alkotáshoz, máris olyan, mintha valaki adott volna feladatot. Amondó vagyok, hogy helyi szinten is lehet szerveződni, közösséget találni. A lehetőségeket pedig érdemes folyamatosan figyelni, mindig jelennek meg új pályázatok, iskolák, képzések.
– Manapság egyre nagyobb népszerűségre tesz szert a fanfiction műfaja, vagyis amikor a rajongók könyvek, filmek, sorozatok, képregények történetét írják tovább, illetve azok szereplőiről írnak új történetet. Mit gondolsz, segíthet a fanfictionírás abban, hogy valaki fejlődjön íróként vagy vakvágány?
– Szerintem mindenféle írás gyakorlás, és egyébként nagy kedvelője vagyok a műfajnak. A legtöbben talán nem is tudják, hogy milyen kiforrott kultúrája van a fanfictionírásnak, például külön neve van annak, ha a fanfictioníró nem tartja az eredeti karakter személyiségét vagy más korba helyezi a szereplőket. Persze a műfaj komoly kérdéseket vet fel a szerzői joggal kapcsolatban, kiadásra nem alkalmas, de amíg nem nyerészkedni akar belőle valaki, addig szerintem nincs vele baj. Mondjuk ezt is valószínűleg alkotója válogatja, el tudom képzelni, hogy valakit akár zavarhat is, ha fanfiction készül a művéből.
– Mit gondolsz, abban, hogy valaki jó íróvá váljon, mekkora szerepe van a tehetségnek, és mekkora a tanulásnak és gyakorlásnak? Ki lehet pótolni az egyik hiányát a másikkal?
– Nem hiszem, hogy bármelyiket meg lehetne spórolni. Persze alapvető kérdés ezzel kapcsolatban, hogy ki az író és mi a jó meg a tehetség? A munkát biztosan senki sem tudja megúszni, hiszen úgy készül el a produktum, de a technikának és a rengeteg szolgáltatásnak hála, például könyvet megjelentetni vagy mindenféle íróképzésen részt venni ma már bárki tud. Számomra a jó író azt jelenti, hogy valaki a szavak magabiztos mesterévé vált, szinte varázsol a szövegeivel, beszippant, megríkat vagy megnevettet. Ezt érezni lehet csak: valami több történt annál, hogy eltöltöttem néhány órát egy könyv fölött. Tehetség is kell ehhez, tudni a szavak erejét, látni a színüket, érteni az embereket, és úgy játszani a nyelven, mint egy hangszeren. Ehhez pokoli sok olvasás, írás, érzés kell.
– Minden pénzügyi és gyakorlati korlátot félretéve: ha szervezhetnél valamilyen programot, íróiskolát vagy tanfolyamot, milyet szerveznél?
– Kitelepülős program lenne, az biztos. Egy erdős, csendes környezetben, a természet szerintem még mindig az egyik legjobb múzsa, tanácsadó. Reggel műhelymunka zajlana, délután szabad alkotás. Közös főzések, esti beszélgetések lennének. Mindenféle társművészeteket bevonnék, a helyszínen kiállítást szerveznék, szólna a zene, megnéznénk együtt egy színdarabot, és persze mindezekről is beszélgetnénk. Semmi spanyolviasz, szerencsére így néz ki a legtöbb alkotótábor, és nagyon jól működnek. Itt is az emberi tényezőt látom kulcsnak: ha jó előadókat, mentorokat nyersz meg, jó csapat gyűlik össze, akkor az egy élvezetes esemény lesz.
– Tervezed, hogy a későbbiekben esetleg részt veszel majd az „íróképzésben” tanárként, mentorként vagy valamilyen más szerepben?
– Korábban volt az Eötvös-írókör Szegeden, amit már említettem. Mindig izgalmas volt készülni, kitalálni a feladatokat, hallgatni a többieket, beszélgetni, viszont hatalmas munka. Mostanában egészen sok rendhagyó irodalomórát tartok, számomra ez is hozzátartozik a kérdésedhez meg az interjú témájához. Látni, hogy a problémák és nehézségek, gyakran ellenérzés dacára a fiatalok milyen lelkesedéssel vetik magukat a játékokba, mennyire szomjazzák a figyelmet, és milyen szívesen mesélnek, ha hallgatják őket, nagyon inspiráló. Alapvetően kicsit idegenkedem a hagyományos, tantermi oktatói szereptől, de nem mondanék nemet egy mentoros felkérésre, éppen csak sokat kellene rá készülnöm.