Élettelen pillangót
sodor elém a szél,
olyan, mint jelenés:
hideg borzongása
valami lázadással rokonít.
Ártatlan
Élettelen pillangót
sodor elém a szél,
olyan, mint jelenés:
hideg borzongása
valami lázadással rokonít.
Keretet rajzolok a porban,
virágot, almaleveleket tépek
és beszórom velük a képet-
képzelem, hogy ravatalt,
búcsút komponálok köréje.
Ekkor még nem tudom,
mitől fénylenek a levelek,
csak a tüskéket érzem mélyen,
aztán már nem bírom
visszafogni könnyeimet.
Gyermek vagyok ismét,
ki bánatával elbújdosik,
fűbe, sás közé rejti arcát,
s hiszi, ha senki sem látja sírni,
lassan ismét összeáll
az ártatlan világ,
a pillangó, akárha álmából,
felrezzen, kitárja szárnyait
s mint menyasszony,
megindul sorsa elé,
egésszé teljesül,
mintha nem létezne könnysár,
koránszült, idétlen befejezés.
Példaképek
Háborús filmkockákat pörgetnek
este a tévében,
akárha vadiúj árút reklámoznának:
legyártották, már létezik,
vegyétek és egyétek!
Nézed, hogy a bazinagy bérház
fele már füstölgő romhalmaz,
csak képzeled, milyen bűz árad
az alatta rohadó hullákból,
ekkora hőségben.
A semmiben függő, megmaradt
erkélyek egyikén
asszony teregeti a mosott ruhát,
mintha egy rég érvényét veszített
rituálét követne,
mintha egy másik testből
lépett volna ki
s még nem nézett le az erkélyről.
Olyan semmitmondó, kisimult arccal
teszi a dolgát, hogy szinte várod:
elkezd dúdolni egy rég tanult,
gügye népdalt,
mint vakon született köcsög,
kinek a valóság csak bőrig nőtt
gyapjas öröm.
Hát ilyen is lehet néha
a talpunk alatti szféra:
fura példákat statuál
arra, hogy milyen a mindenár.