Mátyás királytól eltérően Petőfi nem tartozik a hálás mesehősök közé, a költő nem hősként szerepel a mesékben, hiszen csak bolyong, bujdosik, raboskodik és visszajáró szellemmé változik vagy a tengerbe fullad, amikor sok-sok pénzeszsákkal Amerikából hazafelé tart, hogy megmentse Magyarországot. Vagy visszavonultan él a világtól és őrzi a juhokat, vagy éppen hegyi szellemként járja a Hargita hegyeit.
Mátyás királytól eltérően Petőfi nem tartozik a hálás mesehősök közé, a költő nem hősként szerepel a mesékben, hiszen csak bolyong, bujdosik, raboskodik és visszajáró szellemmé változik vagy a tengerbe fullad, amikor sok-sok pénzeszsákkal Amerikából hazafelé tart, hogy megmentse Magyarországot. Vagy visszavonultan él a világtól és őrzi a juhokat, vagy éppen hegyi szellemként járja a Hargita hegyeit. Általában a jó mesehős mindig győzedelmeskedik. A néprajzkutató Faragó József szerint Petőfi „nagyon rossz meseanyag, engedetlen mesehős”, hiszen akkor volna igazán jó hős, ha a mesében győztesen, felszabadítóként jelenne meg a segesvári csatát követően, megbüntetné a kozákokat és megmentené hazáját. Kevés olyan mese szól Petőfiről, „amit a magyar nép szívvel-lélekkel hinni és mondani szeretne” – teszi hozzá. Talán ez lehet a magyarázata annak, hogy a fiatal Faragó József, a kolozsvári egyetem tanársegédeként, 1945-ben egyszerre négy Petőfi-kötetet szerkeszt és jelentet meg iskolásoknak: Lapok Petőfi Sándor naplójából, Az apostol, János vitéz, Gy. Szabó Béla képeivel és A nagyapa a kolozsvári Méhkas Diákszövetkezet kiadásában. Két évre rá, talán az utolsó pillanatban, az „oktatás szocialista átalakítása” (oktatási reform) előtt adja ki Kevély Kereki – Népi játék és népmesék Petőfiről –László Gyula rajzaival című csaknem negyvenoldalas kötetét, ami három Petőfi-mesét és Móra Ferenc elbeszélése után írt népi játékot, Kevély Kerekit tartalmazza. A kötet végén a szerző egy jegyzetben említi Péterfy Tamás gyűjtő-szerzőt, akinek „a meséiből eltüntette az egészen feltűnő és otromba toldásokat, átalakításokat, édeskés stílusvirágokat”.
Faragó József „megtisztított” meseszövegeiben is fontos elemként jelenik meg a népmesékre jellemző igazságszolgáltatás. Például az udvarhelyszéki mesében, Petőfi és a székely leányban az okos székely lány hűsége és a költőfeleség hűtlensége áll párhuzamban, ez a kettősség nyomatékkal szerepel a mese kulcsjelentében: Petőfi saját maga hallja és látja az új házasságra készülő özvegy feleséget, Júliát beszélgetni a székely leánnyal. Júlia és Petőfi szembesítése tárgyaláshoz hasonlít: a tornácos székely ház előtt a vádlott tanúként jelenik meg. Ezzel megvalósul a mesei igazságszolgáltatás: míg Júlia hűtlensége nyilvánvaló, addig a „hűséges székely leánynak” okosságával, kitartásával és helyismeretével sikerül megmentenie és oltalmaznia Petőfit. Ebben az összefüggésben a meseszöveg az igazság tisztázására és a hűtlen feleség elítélésére tett kísérletnek is tekinthető. A másik meghatározó eleme a Petőfi-meséknek a költő haza iránti elköteleződése: az „ismét harcba akart menni a magyar szabadságért”; „inkább óhajtotta tehát tudni a haza sorsát” mondatok az iskolai nevelésben kapnak szerepet.
A mese boldog vége itt sem valósul meg. A „nyáját terelő tilinkós Petőfi-kép” sehogy sem illik bele a forradalmi költő kultuszába, de a nép újabb és újabb meséket alkot az „engedetlen mesehősről”. Faragó József az iskolai vetélkedőkre és előadásokra alkalmas meséjét teljes terjedelmében, változtatás nélkül közöljük.
Petőfi és a székely leány
Udvarhelyszéki mese
Sok szép verset írt Petőfi. Ezeket a leányok olvasták a legtöbbet és megszerették a költőt. Úgy szól a mese Udvarhelyszéken, hogy leghívebben egy székely leány vonzódott hozzá. Elkísérte Petőfit a táborba, csatáról csatára követte, csak azért, hogy naponta láthassa, bár egyszer, egy pillanatra.
Ott volt ez a hűséges székely leány a segesvári csatában is. Megkereste Petőfit az elesettek között, mert menekülőkkel nem látta, tehát gyanította szerencsétlenséget. Mikor rátalált a sebesültek között, Petőfi csakugyan vérzett. Több sebéből folyt szép, piros vére, de még élt.
A székely leány gondosan felkarolta a sebesültet. Szájába erősítő italokat töltött, míg végre eszmélt a költő. A székely leány álruhába öltöztette és elvezette a haldokló sebesültek közül. Éjhomály borult a földre, eltakarta a menekülőket. Az első éjszaka egy szőlőcsősz omladozó viskójában pihentek, de itt nem sokáig maradt a székely leány, féltette Petőfi életét. Biztosabb helyet keresett számára, ahol nem kell minden percben remegnie.
Nap nap után haladtak, bujdostak, fölfelé igyekeztek az öreg Hargita-hegység sötét rengetegébe. Rejtekösvényeken mentek napokig, míg végre biztos helyre találtak s ott nyugodtan ápolta Petőfi sebeit.
Soká tartott a betegség. Hosszasan gondozta, ápolta, kötözgette a költő sebeit.
De végre felgyógyult a féltve őrzött sebesült. Dalos madarak pici tojásaiból készített ebédet a székely leány, hogy ettől erősödjék a beteg. A bérci forrás ezüstszínű vize volt az üdítő ital, ettől enyhült a beteg szomjúsága. A sebekre összehordta a székely leány az öreg Hargita-hegység ezerféle jobbnál-jobb, hasznosabbnál-hasznosabb gyógyfüvét, virágát. Azokat a pompás leveleket, virágokat összefőzte. A levével mosogatta a sebeket, a levelekkel takargatta a fájó helyeket, míg begyógyult a vad kozák valamennyi lándzsadöfésének a helye.
Miután nagykésőre felgyógyult, ismét harcba akart menni a magyar szabadságért. Elküldötte tehát a hűséges székely leányt, hogy vigyen hírt a világ állásáról. A költő kívánta, azért indult a székely leány. Két napig ment előre, két napig jött vissza. Hozott a betegnek jó lágy kenyeret, erősítő Küküllő-menti bort, pompás, puha írósvajat, de elő sem lehet számolni, mi minden jókkal megrakodva tért vissza a rejtekhelyhez, ahol a lábadozó Petőfi pihent.
A költő mindjárt a világ járásáról kérdezte, de a székely leány egy szó nem sok, még annyit sem szólott. Felelet helyett azzal biztatta Petőfit, hogy el ne hagyja a biztos jó helyet, mert baja eshet.
Petőfi sejtette már a szomorú valót, annál inkább óhajtotta tehát tudni a haza sorsát. Könyörögve kérte a jó székely leányt, de az nem beszélt a világ eseményeiről. Utoljára csak három kérdést akart tenni, hogy azokra feleljen a székely leány. Végre tehát megegyeztek három feleletre. Első kérdése ez volt Petőfinek:
− Van-e hazám?
− Volt! – válaszolt a székely leány csendesen. Erre a feleletre megeredtek a költő könnyei. Igaz könnyek voltak, hazáját siratta. Sokáig maradtak így hallgatagon. Későre szólt a költő és második kérdése ez volt:
– Hol van, aki engem igazán szeret?…
A székely leány csendesen válaszolt:
– Itt vagyok!
Ekkor a heves természetű Petőfi elhamarkodta a harmadik, de egyszersmind utolsó kérdést, mert ő Bem tábornokról akart kérdezni, de mielőtt megfontolta volna, hevesen ismételte a második kérdést:
– Hol vár reám az én kis feleségem?
– Sehol! – válaszolt röviden a székely leány és ráborult a költő nyugvóhelyére.
Ezért az utolsó válaszért megneheztelt Petőfi, mert úgy gondolta, hogy ha talán meg is halt azalatt a felesége, hát akkor az égben várja őt, de várni mindenképpen várja valahol. A hűséges székely leányt vádaskodónak nevezte és követelte, hogy gyanúsítását bizonyítsa, mert addig nem tudja tisztelni, amíg szavai valóságáról meg nem győződött.
Könnyes szemekkel állt Petőfi előtt a hűséges székely leány. Csak komoly és követelő fellépés után ígérte meg, hogy szavait bebizonyítja, de viszont Petőfinek is meg kellett fogadnia erős esküvel, hogy a bizonyítás alatt három napig engedelmeskedik a székely leánynak: szavai szerint fog mindent tenni és akarata ellen három napig egy szót, sem egy lépést nem tesz.
Petőfi megfogadta és esküvel erősíté fogadását. Az időt nem határozta meg a székely leány, de e naptól kezdve sokat jött-ment. Lejárt a Hargitáról a falvakba eledelért meg hírekért, de akármit hallott, nem mondotta el Petőfinek.
Végre eljött a szörnyű vádaskodást bebizonyító három nap. Juhászruhába öltözve jött le Petőfi az erdőből Keresztúrra. A kis székely városka főutcáján egy házban vettek szállást.
A szerencse kedvezett a hűséges székely leánynak: a folyondárral dúsan benőtt székely tornácról egy délután meghallgatta Petőfi, hogy mit beszél a székely leány a feleségével, Szendrey Júliával. A költő benn a tornácon ült a felfutó növényektől takarva, a két nő az utcán beszélt a tornác alatt. Így hallotta meg, hogy a felesége a halotti bizonyítványáért jött Keresztúrra. Meg is kapta és most siet vissza, hogy megesküdjék új hitvesével, akit nagyon szeret…
A sötét lombokkal takart folyosón nem láthatta Petőfiné a férjét, kit olyan hamar elfelejtett. Aztán továbbment, anélkül, hogy sejtette volna Petőfi közellétét a párbeszéd alatt. A székely leány sietve jött be a folyosóba. Petőfi a tornác cifra deszkájába fogódzott és ott nézett előre, mereven. Mintha megőrült volna!… Csak bámult, csak bámult a felfutó növény sötétzöld leveleire…
A székely leány lábaihoz borult és vigasztalta Petőfit, majd sugdosott neki édes-kedves dolgokat. Beszélt nyugalomról, boldogságról és addig csábítgatta hízelgő szavaival, míg végre engedett a megcsalt költő a leány kérésének.
Ismét visszamentek a magas hegyek közé, bércek árnyas fái alá, ahol báránykák legelnek a zöld pázsiton és ugrándozva táncolnak a Hargita oldalán, ahol madárdal zeng a fákon s párosával vonul fészkébe a dalos madár minden este. Oda, ahol az egyik csermely a másikba siet, hogy egymást átölelve folytassák vándorútjukat, oda, ahol minden, de minden szereti egymást… még az emberek is.
Rengeteg erdő sötét árnyában, a vén Hargita-hegység oldalán, ott esküdtek egymásnak örök hűséget a szerencsétlen költő és a székely leány. És ott élnek mind ez mai napig boldogságban. Petőfi ugrándozó báránykákat őriz a vén Hargita-hegy oldalán. Hallgatja ezer dalos madár hangos énekét, nézi a csermelyek ölelkező vizét, élvezi azok kedves csobogását. S ha leül a virágos hegyoldalon, elmereng a magyar haza tiszta kék egén. Mire az est közelget és hazafelé tereli nyáját, szól a tilinkója. Egy rozzant kis kunyhóban pedig ízletes vacsorával várja az a hűséges székely leány. (Faragó József: Kevély Kereki –Népi játék és népmesék Petőfiről – László Gyula rajzaival. Méhkas Szövetkezet, Kolozsvár, 1947.)