A Szlovákiai Magyar Írók Társaságának Választmánya 2021-ben Csóka Ferencnek ítélte oda a Simkó Tibor-díjat, akinek első írása 1986 szeptemberében jelent meg az Új Szóban, Mese a Kék lovagról címmel. Írt regényt, elbeszéléseket, rádiójátékot, amatőrszínház-történetet, és festéssel, zeneszerzéssel, videoklip-készítéssel is foglalkozik.
– Életedet először a zene iránti rajongásod határozta meg.
– A legény fiatalon dicsőségre, tapsra vágyik. Lányok rajongására, a zenész példaképek csodásnak hitt életére. Éjjel-nappal a gitárt nyaggattam, én akartam lenni a környék legjobb gitárosa. Sőt! A világé. Az ember, ha el szeretne érni valamit az életben, mindig jóval nagyobb célokat kell kitűznie maga elé, mint ami akkor reális, mert ha csak a fele teljesül, akkor is messzire jut. Meg aztán mindig is mániákusan vágytam a tökéletességre. Azt gondoltam, nincs értelme úgy zenélni, hogy a zeneszerzésnek határt szab a zenei képzetlenség. Alkotni akartam. Nem zenélgetni, hanem dalokat szerezni, szöveget írni, kifejezni önmagam. Tudtam, hogy erre képes vagyok, ez érdekel igazán. Mások műveivel nem szerettem hivalkodni. Persze a kezdetekben ellestem a nagy gitárosok játékstílusát, zeneszerzési fogásait. Abba mentek tönkre a lemezeim, hogy akár százszor is újra lejátszottam. Szinte minden zenekari hangszeren megtanultam alapfokon játszani, hogy el tudjam magyarázni a társaimnak az elképzeléseimet. Szép, ugyanakkor kínkeserves évek voltak azok. Gondolhatod, hogy a kommunizmusban mennyire imádtak engem. 1989 előtt nem is jelentek meg lemezeim. Örültem, hogy ép bőrrel átvészeltem azt az időszakot. Ilyen szövegeket írtam: „Kisfiú volt még, mikor álma véget ért, mert mindent látott, mit láttak szülei, a mese nem volt szép, az ég nem volt oly kék, mert mindent tudott, mit tudtak szülei...” És ezt koncerten üvöltöttük a néppel.
– 1986-ban jelent az első írásod, 2007-ben az első regényed. Írtál drámát, ifjúsági regényt, színdarabot. Most éppen mivel foglalkozol?
– Leginkább a lelki nyugalmam megszerzésével. Hogy belenyugodjak, minden úgy van jól, ahogy van, és nem rám tartozik a világmegváltás. Csakhogy annyit tanulmányoztam a világot, a tudományokat, a történelmet, a vallásokat meg minden egyebet, hogy semelyik hangzatos végső megoldásról nem hiszem el, hogy az a végső. Mindegyikben felfedezem a csikorgó logikátlanságokat. Az irodalmi terveim közül a legnagyobb, hogy ki szeretném adatni a két megírt ifjúsági regényemet, szeretnék írni egy igazi, komoly, felnőtteknek szóló drámát, és a novelláim is rég kötetbe vannak foglalva. Az említett nagy tervem pedig az, hogy megírom az összes tudásomat tartalmazó konklúziót. A több száz elolvasott tudományos és egyéb könyvem közül kiválasztok körülbelül ötvenet, a leginkább lényeglátót, és a segítségükkel írok egy nagyregényt, melybe mindent beleszövök, amit megtudtam a világ rejtelmeiről. Nem azért teszem ezt, mert csodálatot szeretnék kivívni. Egyszerűen át szeretném gondolni, mire jutottam az állandó információszerzési mániámmal. Hogy békés lélekkel hagyom-e itt ezt az árnyékvilágot, vagy kétségek között. Természetesen, ha valakinek hasznára lesz az, amit írtam, annak majd nagyon örülök.
– Mennyire hat nálad egymásra az írás, a festészet és a zene?
– A tájleírásoknál látom a világot, amit ábrázolok, ráadásul zenét is hallok, a látványhoz illőt. Még a cselekményt és a párbeszédeket is filmszerűen képzelem el. Érzem az érzéseket, szól a zene, és a bensőm megfesti a teret, melyben a karakterek mozognak. Nem egyszerű így élni. Ennyire túlérzékenyen. Amikor színdarabot írtam és rendeztem, a hatások egyharmadát zenével és a színpadra festett fényszínekkel értem el. Filmszerűen képzeltem el akkor is mindent. Az országos drámapályázaton nemrég különdíjat nyert ifjúsági drámám is tíz dalommal van megtámogatva, melyeknek a szövegét is én írtam, és szerves részei a darabnak.
– Szeretsz gyerekek közé menni a könyveiddel?
– Csak közéjük szeretek menni. Pedig írtam felnőtteknek szóló regényt is, a Tíz golyó Isten szívébent. Azzal, ha jól emlékszem, csupán egyszer voltam író-olvasó találkozón. Pedig szerintem jó, elgondolkodtató könyv. A gyerekek nyitottak, kíváncsiak, csak rájuk kell hangolódni. A hét éves Lindus unokám, akinek én vagyok a legnagyobb vele fantáziáló bohóca, ebben igencsak a segítségemre van. A gyerekek őszinték és könnyen kitárulkoznak. Az osztályokban mindig van néhány szerény, de sokat olvasott emberke, akikben gyermekkori önmagamra ismerek. Megmelegszik a lelkem tőlük, de sajnálom is őket. Nehéz élet vár rájuk ebben a nem könnyű világunkban.
– Érdekelne a munkamódszered, hogy mi adja meg a kezdő lökést, mi a kiindulópont, és miből merítesz ihletet?
– A munkamódszerem az olvasás, a tanulás, mindenféle előadások hallgatása és az állandó gondolkodás. Amíg nincs ötlet, koncepció, le se ülök írni. Az ötletnek olyannak kell lennie, ami megdöbbent, érdekes látószöget mutat, és mond valami újat. Persze mindezt átszövi a jellemem, az értékrendem. Tapasztalatom szerint az írásaimban nem mindig értettek, értenek meg. A mai világban már olyan tudományos tételek, furcsaságok kopogtatnak az ajtón, melyek egy teljesen ismeretlen, megdöbbentő világot vetítenek elénk. A kvantumfizika, a kozmológia, az epigenetika, a tudat teremtő erejének kutatása lassan egy csodákkal teli varázsvilágba repítenek bennünket. Rá kell jönnünk, hogy nem lehet mindent a fizikával magyarázni. Főként az életet nem. Szerintem minden másképpen van, mint ahogy eddig elképzeltük... Csak a szeretet örökérvényű.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)