Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
– Olyan szépek vagytok! – sóhajtotta a vakond. – És még repülni is tudtok!
– Te is szép vagy! – felelték kacagva a szövőmadarak. – Ilyen fényesen csillogó fekete bundácskát még sosem láttunk!
Ekkor a cserjésből előbukkant egy lány. Földig érő fehér vászonruhát viselt, dús, vörös haja a bokájáig ért.
– Segíthetnél kis barátunknak! – csicseregték egyszerre a szövőmadarak.
– A föld alól jött, és repülni vágyik! – hangzott lelkesen.
A kis vakond egyetértően bólintott, orrocskáját érdeklődve a leány felé emelte.
– Vince vakond vagyok. Sokáig a galagonyás alatt éltem, de elhatároztam, elindulok világot látni, és ha sikerül, szeretnék valami újat tanulni.
– Én Amira vagyok, a cserjés élővilágának őrzője – mutatkozott be a különös lány. – Szóval repülni szeretnél? – és mosolyogva, gyöngéden a tenyerébe vette Vincét.
– Készítünk neked szárnyakat! – ajánlkoztak a szövőmadárkák. Szerteszét röppenve máris gyűjteni kezdték a hozzávalót. Egykettőre száraz füvekből és tollakból olyan szép szárnyakat szőttek a kis vakondnak, hogy még a daloló bogáncsok is elhallgattak egy pillanatra.
Vince, akár egy kis kabátkát, magára öltötte a szárnyakat. Nevetve mozgatni kezdte őket, de nem sikerült felemelkednie.
Amira újra tenyerébe vette Vincét.
– Segítek! Szólj, ha feldobhatlak! – ajánlotta a lány.
– Most! – kiáltotta a vakond, és amilyen gyorsan csak tudta, lebegtetni kezdte a szárnyakat. Repült-repült, mígnem hátsó lábacskája beleakadt Amira sűrű hajába. Mint egy bogáncs, úgy belegabalyodott a hajrengetegbe. A madarak és a lány nagyokat nevettek. Vince hahotázva adta meg magát a gubancban. A szövőmadárkák azonnal a segítségére siettek, ügyesen kiszabadították a kis zömök fekete testet.
– Jó móka volt! – lelkendezett Vince.
– Repülés közben nem volt hová behúznod a lábaidat – állapították meg a madarak.
– Jól érzem magam nálatok. Egy ideig biztosan a cserjés talajában maradok – tette hozzá elégedetten a vakond. – De most ideje visszatérnem a föld mélyébe – folytatta. És lassan elindult a legközelebbi túrás felé. Amira és a madárkák elkísérték.
Elköszöntek egymástól, Vince pedig befúrta magát a laza földbe.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)