Azraél, repülj a felvilágra,
eredj és lásd az ember dölyfe nagy,
hogy Istenével szembeszállni merhet,
mindent tudó lett, mégis megtagad.
Azraél, repülj a felvilágra,
eredj és lásd az ember dölyfe nagy,
hogy Istenével szembeszállni merhet,
mindent tudó lett, mégis megtagad.
Szállj a nagy folyóhoz, napsütötte
partján vigadnak mind az ünnepen,
hiába kérlel ünnepet magának,
nem kap kegyelmet tőlem szívtelen.
Miért Uram, mit kell ma vélük tennem?
Szavad lesz bennük alkotó erély?
Vagy életük fonálját vágni küldesz,
mint Atróposzt a hellének közé?
Vagy Ahrimánt a perzsát, vagy más talmi
istent, ki rendet tart míg eljövend
valód tüzes hevében égő perced?
Bosszúd tüze elsőszülötteken?
Eredj, a bárány vérét elkerüljed,
mert fejszeéllel nem sújthatsz vasat!
Szavamra hajló engedelmes népem
kardod ne érje, míg feljön a Nap.
Uram, teremtőm, létemet te lássad
sohasem vártam ezt a szörnyű éjt,
zsarnok hevül a gyermekvér szagától,
ne küldj, hogy öljek, szánom mind ki él.
Mégis megyek, ha szólsz, s eléd hozom ma
a gyermeket, ki anyaméht nyitott,
ki nem léphet majd atyja örökébe,
kezedbe hull s így üdvözülni fog.
– Nocsak, te itt, ki két urat kiszolgálsz!
Kinyújtod tán felém sötét kezed?
A fény iránt repülsz koromköd árnyként,
s a kardodról már vér és könny csepeg!
Létednek értelmét vajon mi adja?
Halálra szánt ki adta életed,
a kárhozat vígságát én hozom csak,
de téged mindenek rettegjenek!
Miért is féld a bárány vérkeresztjét
a hajlékokra festve? Miért a jel?
Elsőszülöttben él vak, ősi lángja
az Úr szívének. Azt ragadd csak el!
– Kísértőm, jaj, te kétség porkolábja,
eszköz vagyok csupán, az Ő kezén.
Az Úr vezet s te újabb távlatot nyitsz,
okság világát, csalfa, gyenge fényt.
Leszállt az éj, hát indulok, de miért is
remeg szívem, bár nem volt tán sosem?
A gyermekek szemére álom ömlik,
édes mélyében hull rájuk kezem.
Megfejthetetlen, mint a barlang mélyén
kelő neszek, az éjben balga csend,
kardom neszét az álomtól ne halld meg
tisztán pihegve alvó gyermekem!
Mindenható, ki végtelen világod
bölcs lényege vagy, nem értem, de ládd,
már nem maradt egy sem, kit nem jelölt meg
a vér jele s a bárányos varázs.
Megtettem én, de nézd, fáj itt belül, mint
parancsod, mely úgy ellenemre volt.
Mondd, lét-ható, vak ős szimmetriádban
feloldozol és megbocsát a holt?
Ne add, hogy példám emberekre szálljon,
parancsra tenni azt, mit nem lehet!
Az embernek, ha törvénnyel szabod meg,
nincs kettős út, vagy gyűlöl, vagy szeret.
Nehéz utamban még az Elbukottal
is elrendelted szóba állanom.
Bocsáss hát el, és néki add a kardom,
hogy angyalszárny nőhessen vállamon!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 15-i számában.)