Nem árt tudnunk és mindig szem előtt tartanunk, hogy mindannyian csak részei vagyunk egy nagy egésznek; ezért nyelvi kifejezéseink, meghatározásaink, vitáink jóformán mindig csak a részletekről szólnak. Csak-csak eszembe jut Kosztolányi Dezsőtől a Hajnali részegség:
Nem árt tudnunk és mindig szem előtt tartanunk, hogy mindannyian csak részei vagyunk egy nagy egésznek; ezért nyelvi kifejezéseink, meghatározásaink, vitáink jóformán mindig csak a részletekről szólnak. Csak-csak eszembe jut Kosztolányi Dezsőtől a Hajnali részegség:
Ez azt is jelenti, hogy minden esetben foglyai vagyunk nyelvünknek és az általunk valóban ismert, tapasztalt világnak. Ezt természetesen nem hiszi el az öntelt ember, ezért nem árt figyelmeztetni. A világleírás viszonylagosságának iskolapéldája a buddhista Udana-gyűjteményben található, a vakokról és az elefántról szóló tanmesében. Az eredetileg buddhista szövegnek számos keleti (hindi, szufi stb.) változata ismert. Egy tömör példája:
„Volt egyszer egy falu, ahol az emberek mind vakok voltak. Ebben a faluban lakott egy vak király és öt vak bölcs is. Egy nap egy elefánt érkezett a faluba, nagy zajt csapva, s megállt a főtéren. A falubeliek igen megijedtek az óriási jövevénytől, s kétségbeesetten próbálták kifürkészni kilétét. A király megparancsolta az öt bölcsnek, hogy derítsék fel a betolakodót és tegyenek neki erről jelentést. Mind az öt bölcs más-más irányból közelítette meg a teremtményt. Az első az elefánt oldalát tapogatva kijelentette, hogy egy óriási mozgó fal érkezett el hozzájuk. A második a lábát fogta meg és azt állította, hogy nem, az nem fal, hanem egy óriási mozgó fatörzs. A harmadik, megfogva az elefánt farkát, kijelentette, hogy nem ért egyet a másik kettő véleményével, mert szerinte egy óriási kígyó jött el a falujukba. A negyedik, aki a fülét ragadta meg, úgy gondolta, hogy az igazság az, hogy a jövevény egy óriási mozgó levél. Az ötödik, aki az elefánt ormányát találta megfogni, kijelentette, hogy valójában a jövevény nem más, mint egy hosszú, vastag cső.”
A vak falu a spirituális vakságban szenvedő világot jelképezi. Az öt bölcs csak részigazságokat tudott megfogalmazni. Mert igaz, hogy az elefánt oldala olyan, mint egy mozgó fal, a lába, mint egy mozgó fatörzs, a farka, mint egy kígyó, a füle, mint egy mozgó levél, az ormánya, mint egy hosszú cső. Minden részlet igaznak tűnik, az egész mégsem az, mert az egész az elefánt.
A keleti mese egy újabb, verses változata is erre tanít (John Godfrey Saxe: A vakok és az elefánt, hindu mese), a sok magyar fordítás egyike:
Volt egyszer hat hindusztáni, tudásszomjtól égtek,
S elefántnézőbe mentek (hat vak: ez a lényeg),
Hogy megtudják, mit szeretnének, majd ha odaérnek.
Meg is botlott az első, s az elefántnak esve,
Széles, izmos oldalának, ordítani kezdte:
„Istenem! Mint egy fal, olyan az elefánt teste!”
A második felkiáltott az agyart babrálva:
„Ni csak! Ívelt, sima, éles, még a vak is látja,
Épp olyan e csodás állat, akárcsak egy lándzsa!”
A harmadik is odaér, s épp az ingó-ringó
Ormány akad kezébe, s ő nagy merészen így szól:
„No lám”, mond, „az elefánt olyan, mint egy kígyó!”
A negyedik nagy mohón a térdét tapogatja.
„Roppant egyszerű a válasz”, szól, „meséink vadja.
Az elefánt, kétségkívül olyan, mint egy nagy fa!”
Az ötödik a füléhez talált érni, s mondá
„Még a vaknak is világos ez a hasonlóság:
Legyező az elefánt: nincs találóbb e szónál!”
Ahogyan a hatodik az állat felé nyúlkált,
Megragadta az elefánt felé csapó farkát:
„Ah”, rebegte, „az elefánt kötélszerű nyúlvány!”
Így hát a hat hindusztáni perelt csak egymással,
Zajongtak és erősködtek konok makacssággal.
S egyik sem ment sokra a kis féligazságával.
A tanulság: hitvitázókat gyakorta háborúzni látok,
Tudatlanul tapodják a mesés elefántot,
S azon veszekszenek, amit egyikük sem látott!
A világismeret nem kellő foka, tökéletlensége, illetve lehetetlensége tragédiákhoz is vezethet. Umberto Eco így írja le a XVI. század elején a hódító spanyoloknak az aztékokkal való találkozását, amelynek során az ismeretlen lények és tárgyak azonosíthatatlanságából fakadó tévedés (ma azt mondanánk, rossz következtetés, téves abdukció) következménye lett a közép-amerikai kultúra teljes kiirtása: „A tengerpartra elsőként lesiető aztékok szemtanúi voltak a konkvisztádorok partraszállásának… Az őslakók későbbi krónikáiból ismerjük…, hogy több dolog is mérhetetlenül elképesztette őket: a hajók, a spanyolok rettentő és fenséges szakálla, a természetellenesen fehér bőrű, páncélt viselő ’földönkívüliek’ vasból kovácsolt rémisztő fegyverzete, puskáik, ágyúik, acsargó kutyáik, végezetül pedig a soha nem látott, lovasaikkal félelmetes egységet alkotó szörnyek, a lovak.” Mivel az aztékok még nem láttak lovat, s a szerszámoktól nem tudták megkülönböztetni a lovast és a lovat, először úgy gondolták, hogy szarvasok nyergében ülnek. Az írnok piktogramos üzenete fennmaradt: az idegenek olyan magas szarvasokat ülnek meg, mint a házak teteje.
Az aztékok különleges, csodás lényeknek vélték a spanyol hódítókat, ezért inkább ajándékokat adtak nekik, mint hogy óvakodtak volna tőlük. A jelenség arra is figyelmeztet bennünket, hogy nagyon könnyű kihasználni, becsapni a naiv, tiszta lelkű embereket, akik elsőként nem a rosszra, a gonoszra gondolnak, hanem gyermeki módon érdeklődnek. Persze a sok rossz tapasztalat mára már oda vezetett, hogy az emberek jóval gyanakvóbbá, ezáltal tüskésebbé és elutasítóbbá váltak. És lehet, hogy megóvják magukat, de közben számos emberi érzést elveszítenek.