széltől tépett, szürke sorsra
jutva reszket minden csontja.
zord időben lassan bontja
szirmait a gyermekkor.
harmadik tüdőmmé leszel,
lassan beékeled magad.
füstöt, port és hazugságot:
léted minden mocskot tagad.
gerincoszlopommá épülsz,
végig tartasz egyenesen.
bordámból testté formázlak
és elalszol a keblemen.
tudatalattimban megbújsz.
súgod: halál élet után,
abszurditás az inverze...
s álmomban megcsókolsz puhán.
óvatosan süllyedő tudatom
mélyén tapogatózom.
nem tudhatom meddig
és miért maradok
szunnyadó szinteken,
omló szirteken.
szüntelen fehérlő zúgás
és zúgó fehérség:
csupán ennyit sejttet
a hatalmas ég
felhőket úsztatva,
a homályba rejtőzve.
vetkőzne a valóság,
de csupasz léte
őrjít vagy öl.
nincs középút.
csendet csak
a mélyülő tudat érez.
tündér arcú kislány teste
mellett virraszt reggel-este
anyja, aki elvesztette
végtagjai erejét.
széltől tépett, szürke sorsra
jutva reszket minden csontja.
zord időben lassan bontja
szirmait a gyermekkor.
visszacsillan zsenge bőrén
a februárban szenvedő fény,
s szusszan egyet anyja mellén;
pillái letapadnak.
kegyetlenül meg van írva
élete, a bűntől tiszta.
elhervadó lelke szirma
anyja tenyerébe száll.
felfogni ezt hogy lehetne?
anya gyermekét temetve
bőg és remeg... életkedve
hova lesz majd ezután?
az édesapa vállán sírva,
előttük gyermekük sírja.
lehetetlen ilyen kínra
bárhogyan felkészülni.
talán majd a másvilágon
lesz aki rá úgy vigyázzon.
felhők között angyalszárnyon
szüleit figyelhesse
talán majd az égi lények
a szendék és szűzi szépek
ringatják míg szól az ének
a szunnyadó ártatlannak
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 15-i számában.)