Egyrészt az irodalomszemlélet tehet róla, hogy mindenki tudja, ki volt Babits szerelme, viszont kevesen olvastak tőle bármit is. Másrészt a kötelezők között nem szerepel – a számonkérés fajtájából és formájából adódóan, gondolok itt az érettségire –, vagy csak alig kortárs, még inkább kortárs magyar irodalom.
Pár évvel ezelőtt még nem olvastam külföldi, de kortárs magyar irodalmat sem. Egyszerűen ódzkodtam tőle. Hogy miért, rejtély, a válasz talán az lehet, hogy a kánon selejtez, és általában a jobbakat hagyja bent, míg a gyengébbet kiköpi. Azonban tudjuk, hogy gyakran a jobbak is partszélre kerülnek (lásd Karinthy kánonon kívül maradását), és sokszor a gyengébb is bent marad. Ódzkodtam tőle, sokkal kényelmesebb volt sikerkönyveket, bestsellereket olvasni. Korábban rengeteg Vernét, Agatha Christie-t faltam, hiszen náluk adott a megszokott minőség kényelme. Aztán az ember lassan felnő, és kezdtek érdekelni a nagyobb nevű szerzők, azonban egyikük sem volt magyar. Egy film, a Werckmeister harmóniák hatására kezdtem el magyar regényeket olvasni, majd több olyan emberrel is közeli ismeretségbe kerültem, akik nagy hatással voltak rám. És ekkor kitárult a világ, mert ha valaki nagy hatással van ránk, akkor meghallgatjuk a tanácsait. Rá kellett döbbennem, mennyire jó még élő szerzőket olvasni.
Ha logikusan szeretném levezetni, akkor az első érv az lenne, hogy az élő magyar szerző örül annak a jogdíjnak, amit az eladott példányok után kap. Nyilván nincsenek sokan, akik pusztán az írásból élnek meg, azonban ez is afféle segítség. A másik érv az lenne, hogy találkozhatunk velük, beszélgethetünk velük, és dedikáltathatnánk a megvett példányokat. Ezzel sokkal kézzelfoghatóbb, viszont egyszerre transzcendensebb is lesz az író-olvasó viszony.
Ez valahol az oktatás kezdeti szakaszában siklik félre. Egyrészt az irodalomszemlélet tehet róla, hogy mindenki tudja, ki volt Babits szerelme, viszont kevesen olvastak tőle bármit is. Másrészt a kötelezők között nem szerepel – a számonkérés fajtájából és formájából adódóan, gondolok itt az érettségire –, vagy csak alig kortárs, még inkább kortárs magyar irodalom. Feltételezzük, hogy az irodalom statikus, egy kőszikla, amely nem mozdul semerre, és majd egy évszázad múlva rárakódik a kor pora, amivel egy új réteget alkot a kánonon belül. Ez a gondolkodásmód pedig arra sarkall, hogy maradjunk a szilárd és bevált dolgoknál, persze Stephen King, Stephanie Meyer és George R. R. Martin belefér – hogy csak néhányukat említsem. Ami itt a képbe játszhat, az a kultusz, ami kicsit olyan, mintha már kanonizált lenne. Ezek miatt a tendenciák miatt figyelhető meg sok – gyakran még középiskolás – fiatalnál, hogy habár novelláikat magyarul írják, azonban a nevek gyakran amerikaiak és az Egyesült Államokban játszódik a történetük. Nem hibáztathatók, hiszen az írót általában az olvasásélményei határozzák meg.
Újabban előretört az instaköltészet nevű műfaj, amely kiragadja a kor igényeit. A fiatalok közötti népszerűségét megmagyarázza, hogy rövidek a szövegek, könnyen befogadhatóak, illetve – mivel rendszerint közösségi oldalakon terjednek – megvan az érzés vagy annak illúziója, hogy párbeszédben vagyunk a szerzővel, vagy legalábbis nagyon közel ahhoz. Így lesznek az instaköltők influencerek. Közel áll a haikuköltészethez, azonban sokkal földhözragadtabb, korunk égető problémáit veszi górcső alá – és ezt most nem a legpozitívabb értelemben gondolom. Rossz ómen az, mikor valaki az örökkévaló kérdések helyett az aktuálissal foglalkozik. Az instaköltészet pártolói szerint ebben a műfajban ötvözhetők a grafikai és vizuális megoldások a versekkel, és jellegéből adódóan rengeteg fiatalt elér, akiket az irodalom felé vezethet el. Azonban nem gondolnak bele, hogy mennyire könnyű és kényelmes beletespedni a könnyen befogadható platformba, az ember aztán nem feltétlenül vágyik „megerőltetőbb” irodalomra.
S mivel nemcsak az írót, hanem az embert is olvasmányélményei határozzák meg, aligha eshetünk abba a hibába, hogy más népek által leírt irodalmat olvassunk nap mint nap, ahogy oda sem juthatunk el, hogy mindennapi olvasmányunk két haiku legyen a Facebookról.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. november 23-i számában.)