Felmásztam a kőkerítésre, karomat kitártam, mint a kötéltáncosok, és úgy egyensúlyoztam a kertünkig. Azt játszottam, hogy nem szabad a földre lelépni, ezért csak a gránittömbökön és a márványköveken ugráltam, egészen a műhely ajtajáig.
Halló! Valaki! Halló!
Lóbáltam a lábam a kőbástya tetején ülve, és néztem a felhőket, amelyekhez most körülbelül két méterrel közelebb kerültem, alattam a veteményeskert, jobbra egy sárgabarackfa, mellette a tyúkudvar. A baromfik most be voltak zárva oda, néha kiengedik őket a kertbe, de most valószínű, hogy magokat ültettek, és félnek, hogy kikapirgálják. Nem szeretem, ha kijönnek a kertbe, mert lomhán riszálják a hátsójukat, egyszer-egyszer hátrarúgnak hol ezzel, hol azzal az undorító lábukkal, oldalról néznek fel rám, és tudom, ha hozzám érne akármelyik is, visítanék.
– Halló! Van itt valaki? – az udvar csendes volt, láttam, hogy az ajtó is be van téve, nemcsak a szúnyoghálós keret, hanem a sötétbarnára festett faajtó is. – Halló! Idehozná már nekem valaki azt a létrát?!
Egy darabig hallgatóztam még, de nem mozdult semmi, aztán felálltam a bástya tetején, megfordultam és visszafelé lemásztam a csiszológép karjain lépkedve. Tavasz volt. Minden fa virágokkal tele, a nap szikrázott még így a délutáni órákban is.
– Kártyázunk? – kérdeztem anyutól a konyhában.
Fehér kötény volt rajta, nagy zsebbel, amiből egy konyharuha sarka lógott ki.
– Főzök, most nem érek rá – felelte, és visszafordult a tűzhely felé.
– Segíthetek valamiben? – kérdeztem, és mellé toltam a konyhaszéket, hogy felmásszak rá. Visszaállította a széket a helyére, és azt mondta:
– Jaj, most ne segíts! Sietnem kell.
Végigmentem az udvaron, kicsit hintáztam a kapun, aztán az utcán elindultam az óvoda felé. Talán még maradt ott egy-két gyerek. Megálltam a kőkerítés mellett, bekiabáltam:
– Hahó, óvodások! Itt vagytok?
A dadus néni jött kifelé, maga mögött kulcsra zárta a kaput:
– Már hazament mindenki! Te is lódulj haza!
– Te most hova mész?
– Hova-hova?! Hát a boltba, aztán haza… – ezt már úgy mondta, hogy csak a hátát láttam, mikor átment az úttesten. Ott nekem nem szabad átmenni, csak akkor, ha egy felnőtt is velem van.
Kavicsokat kerestem, és idegesítettem kicsit az ugatós kutyát, aki ott lakott az óvoda melletti udvarban. Józsi bácsi, a gazdája kikiabált:
– Hagyd már békén azt a dögöt! Menj haza!
Intettem neki, hogy jó, már itt sem vagyok, és hazaindultam.
– Elmeséled nekem a Pinokkiót? – rontottam be a konyhaajtón Marika nénihez, aki két melle közé szorította a fakanalat:
– Ne ijesztegess már, te gyerek!
– Szerinted mikor lehet strandra menni?
– Strandra? Megbolondultál, még csak tavasz van! Majd nyáron lehet, mikor a medence vizét felmelegíti a nap.
– Aha, akkor elmeséled a Pinokkiót?
– Nem érek rá, menj csak szépen haza.
Felmásztam a kőkerítésre, karomat kitártam, mint a kötéltáncosok, és úgy egyensúlyoztam a kertünkig. Azt játszottam, hogy nem szabad a földre lelépni, ezért csak a gránittömbökön és a márványköveken ugráltam, egészen a műhely ajtajáig.
– Apu, felfújod nekem a strandlabdámat?
Ült a kisszékén és kopogtatta a követ a vésőjével, halottak nevét véste bele.
– Minek az neked? – kérdezte, de nem nézett rám, csak törölt egyet a táblán.
– Megjött hozzá a kedvem, mert nemsokára nyár lesz, és kinyit a strand.
– Jó, hozd ki – mondta, és koppantott még kettőt a kalapáccsal.
Berobogtam a házba, kerestem egy szatyrot, belegyömöszöltem a kisplédet, két homokozólapátot, egy szitát, előbányásztam a strandlabdát, és siettem volna vissza, de anyu megállított az előszobában.
– Hova-hova?
– Jaj, sietnem kell, nem érek rá! Csinálnál nekem egy szendvicset?
Anyu rám csodálkozott:
– Csak nem vagy éhes?
– De-de, csak gyorsan, mert sietnem kell! – és már húztam is be kötényénél fogva a konyhába. Vágott egy szelet kenyeret, megvajazta, sajtot tett rá meg retket, és a kezembe nyomta. – Nem jó! Kell rá a sapkája is! – és közben alufólia után kutattam a fiókban.
Rátapogattam a szendvicsre az alufóliát, és a szatyorba tettem. Még visszafutottam a mackómért, aztán Apu felfújta a sárga-piros-zöld csíkos strandlabdát. A macskaköveken ugráltam – mintha egy ugróiskola volna –, hónom alatt a labdával, kezemben a szatyorral.
– Jó napot, mester úr! – lépett be a műhelyajtón a vasboltos Lajos bácsi.
– Jó napot – biccentett Apu, és kopogtatta tovább a gránittáblát.
– Nem hiányzik itthonról egy gyerek?
– Miért, hol van? – koppantott egyet Apu, aztán megfordult a vasboltos felé.
– Hát piknikezik a zsidó temetőben!
– Ó, hogy az a leborult… – tette le a vésőt, kalapácsot, felállt, leporolta a kőport a nadrágjáról, és elindult végig az udvaron. Nem mászott fel a kerítésre, nem idegesítette a kutyát, nem kiabált be az óvodásokhoz, nem játszott ugróiskolát, csak döngött a lépte a macskaköveken. Nagyon unalmas lehet felnőttnek lenni!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. november 23-i számában.)