Korábban nem szerettem ezt a szöveget. Nem az erotikája, a szókimondása, a fátyolként eltakaró, de mégis mindent sejtető bujasága miatt, hanem azért az értelmezésért, amit korai idők óta rávarrtak. Az eredeti zsidó kommentátorok Isten és a nép viszonyának allegóriájaként írták le a szöveget. Isten úgy szereti népét, mint a szerelmes menyasszonyát, a nép úgy vágyik a Fennvalóra, mint a vőlegényre. Ez, illetve a szerzőség Salamonnak való tulajdonítása „mentette át” a szöveget a Bibliába.
A napokban az Énekek éneke nevű szöveggel bíbelődtem. Ez egy bibliai, ószövetségi könyv, ami meglepő módon – érdekes témája ellenére – bekerült a Szentírás kánonjába. A szöveg lényegében egy vagy több szerelmes vers, két főszereplője van, a férfi és a nő, akik vágyakoznak egymás iránt. Hát – hogy is mondjam – nem hiányzik innen semmi, aminek ott kell lennie egy ilyen helyzetben. Sőt, ha jól „megolvassuk”, korunk prüdériája valószínűleg a nem kegyes szövegek halmazába száműzné, olyanok közé, amelyeknek a témája túlságosan szexuális. Amint mondtam, a szöveg középpontjában a vágy áll. A szerelmesek vágyakoznak egymás iránt, kívánják a másikat, s vágyuk arra ösztönzi őket, hogy leírják a kedves szépségét, végigéljék a találkozás gyönyörét. Szereplőink szomjasok, nagyon kívánják egymást, várt találkozásuk beteljesülést ígér. E szöveg tocsog az erotikától. Buja és mézes, édes és lágy, mint egy izraeli nap, mint a mediterrán bor vagy a füge. Nincs itt kertelés, szépítés, csak gyönyörűen, mesterien formált képek, metaforák, önmagukon túlmutató, s ettől sejtelmessé édesedő gondolatok.
Korábban nem szerettem ezt a szöveget. Nem az erotikája, a szókimondása, a fátyolként eltakaró, de mégis mindent sejtető bujasága miatt, hanem azért az értelmezésért, amit korai idők óta rávarrtak. Az eredeti zsidó kommentátorok Isten és a nép viszonyának allegóriájaként írták le a szöveget. Isten úgy szereti népét, mint a szerelmes menyasszonyát, a nép úgy vágyik a Fennvalóra, mint a vőlegényre. Ez, illetve a szerzőség Salamonnak való tulajdonítása „mentette át” a szöveget a Bibliába. A keresztény értelmezők egyebet sem tettek, átformálták a gondolatsort, Krisztusra és menyasszonyára, az egyházra. Na, ez volt a bajom. Úgy gondoltam, hogy ez szépítés, púderezése a szövegnek, hogy ráncos és vékonyszájú vénasszonyok ne emelgessék meglepetten ceruzával kihúzott szemöldökeiket, s hogy kényeskedő papbácsik tudják finnyás ajkaikra venni a szöveget. Úgy gondoltam, hogy ez is példája annak, amikor valamit, ami egyértelmű (egy erotikus szerelmes vers) addig csépeljük, amíg valami kegyes maszlaggá válik. Azt mondtam, jó, hogy bennmaradt a kánonban, mert úgy működik, mint egy szép nagy fricska a finomkodó pojácák felé. Kimond dolgokat, húsízűvé, forróvá, szenvedélyessé teszi a sokszor márványba merevedő egyházi ábrázatot. Még a születés sem finnyásoknak való. Vérrel, fájdalommal, testnedvekkel jár, s hiába próbáljuk parfümözni, a valóság az, hogy mind, akik élünk sírva csúsztunk ki édesanyánk fájdalmas nyögései közepette a testéből. Mit kell ezt szépíteni, cicomázni? S ugyanígy, mi a fenének kell a szerelmet és a vágyat átsminkelni valami kegyes mittomén mivé?
De tévedtem! A szöveggel nincs semmi baj, sőt az értelmezés is rendben van. Legyen ez a kapcsolat Isten és a nép, Krisztus és az egyház viszonya, sőt legyen az Úr és az egyén viszonya, nem sminkelés ez, hanem egy olyan dimenziója a vallásosságnak, amiről ritkán prédikálnak selymes ízlésű papok. Ez a vágy, az erotika, amikor a szellem tüze belesercen az erekbe, belekbe, szervekbe, s lángra lobbantja az embert. Vágyakozni a találkozásra, leírni, elképzelni a részleteit, amint a másik tekintete végigsimogatja a bőrt, és a gyönyört, amely magasabb oktánszámmal égővé teszi az életet.
Na, ez kérem egy igazi imádság! Forró és szenvedélyes, nem hideg és kimért, távolságtartó és magyarázó, hanem lihegő és izzadt és vágyban lángoló. Ez a mélyen vallásos ember közeledése Istenéhez, akinek látványa, közelsége, jelenléte átmelegíti, felolvasztja és izzóvá teszi.
Nyár van, forrón izzó, vággyal terhes, levegőért kapkodó nyár. A vágy időszaka, az erotika kora. Keressük, szeressük mézédességét. Vágyakozzunk, énekeljük ki örömünket, s közben engedjük, hogy ez az érosz áthasson, izzóvá tegyen, érzékeny és tűzben égő idegszállá formáljon. S ha megtaláltuk ezt a magasforrását az életnek, akkor – ha jut még a gondolatnak hely – egy pillanatra bár gondoljunk arra, hogy milyen jó lenne ilyen vággyal imádkozni néha.