Majoros Áron Zsolt emberábrázolásai azért is cselesek, mert muszáj közel menni hozzájuk: mit művelt ez az ember, hogy ez a nyurga alak nem borul el, hogy ez a lamellákból, fémdarabkákból összerakott valami férfiakat, nőket formáz? A szemlélő azért megy közel, hogy megfigyeljen.
Különös lény a szobrász, hisz makacs eltökéltséggel, kemény fizikai munkával anyaggá, tapintható tárggyá alakít gondolatokat, jelenségeket, érzelmeket, melyek természetüknél fogva illékonyak és változók, de így mégis itt maradnak: felsejlenek újra és újra a szobrokat figyelőkben.
Majoros Áron Zsolt emberábrázolásai azért is cselesek, mert muszáj közel menni hozzájuk: mit művelt ez az ember, hogy ez a nyurga alak nem borul el, hogy ez a lamellákból, fémdarabkákból összerakott valami férfiakat, nőket formáz? A szemlélő azért megy közel, hogy megfigyeljen – először talán nem is a szobrot magát, hanem hogy miként áll össze, hogyan kapcsolódnak a semmi részei úgy, hogy valamivé válnak. Aztán ötlik fel benne, hogy jaj, mi van ennek az embernek a fejében, a szemében, hogy észreveszi a részecskék közötti arányokat, hogy a dirib-daraboltság helyett mégis valami egészet mutat meg, amelyet ő már akkor is lát, amikor ezek a részecskék csak fémkupacokként léteznek. Pixelek – bólintunk, amikor megértjük, honnan ismerős mindez, hiszen nap mint nap a részecskékre bontható képiség kínálja a könnyen elérhető vizuális élményt. De ez itt más nagyítás, más szemszög. Ezek a szobrok nem illúziót kínálnak, hanem a valóság illékony dimenzióit teszik láthatóvá. Talán csak ez után döbben rá a néző, hogy ezek az arctalan lények légies átláthatóságukkal, erejükkel és törékenységükkel, zártságukkal és nyitottságukkal mindannyiunk képére és hasonlatosságára készültek. De nem porból és hamuból, hanem a fémből és fényből font egyensúly konkrét csodájából.