Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Sára mindig mosolygós, vidám kislány volt. Anyukájával és apukájával egy kisváros peremén laktak, takaros házikóban, amit a sok-sok virágtól és fától alig lehetett látni.
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
– Még mindig nem sikerült? – lépett hozzá édesanyja.
A nappali szekrényben ijedten összekoccantak a poharak, suttogva mondták a vázának:
– Még mindig nem sikerült neki… Szegény kislány!
A szőnyeg is hullámosra hajtogatta magát, csak mosolyogjon már ez a pici gyermek. Sára mindezt észre sem vette. Lehorgasztott fejjel, szipogva kérdezte:
– Miért vett nekem fűzős cipőt a nagyi?
– Már nem tetszik? Annyira örültél az ajándéknak! – húzta magához az anyja.
– Sosem fogom tudni bekötni! A szép masni helyet mindig csak csomó lesz!
– Csupán gyakorlás kérdése – simogatta meg a fejét az anyukája, és visszament a konyhába. Sára kelletlenül bement a szobájába. Az ágya mellett hívogatóan csillogtak az új lábbelik. A kislány leült a szőnyegre, felhúzta az egyik lábára a cipőt, és apró ujjaival elkezdte kötni a masnit.
– Egy hurok, körbe tekerem, áthúzom – suttogta maga elé, arca kipirosodott, még a nyelvét is kidugta a nagy igyekezettől –, és meghúzom. Megint csomó! – kiáltotta.
Aztán újból nekilátott, és még egyszer, és még egyszer, míg el nem szenderült a cipellők mellett a fáradtságtól. Anyukája így talált rá. Óvatosan lehúzta a kislány lábáról a cipőt, ágyába fektette, betakargatta, puszit nyomott homlokára, és a fülébe súgta:
– Holnap biztosan sikerül!
Az utcai lámpa kíváncsian pillantott be az ablakon, megvilágította a zöld színű, soksok színes virággal borított cipellőket. Amint meglátta a szivárványszínű cipőfűzőket, meglepetésében pislantott egyet.
– Óh, akár egy csodaszép virágzó rét eső után, szivárvánnyal az égen – sóhajtotta. Bár rétet még sosem látott, de pontosan ilyennek képzelte. Apró léptek csoszogása hallatszott a szőnyegen, a cipőfűzők megmozdultak, és egy nagy csomóba gabalyodtak.
– Miért nem hagyod békén? – kérdezte egy csilingelő hang. – Már igazán sokat gyakorolt.
– Te mindig a nyomomban vagy? – mordult fel egy kicsi, sötét alak, akinek a ruhája kizárólag csomóból és gubancból állt. Még a haja is összevissza kuszálódott. Csomómanó volt az, aki minden gyermek életét megkeserítette. Jó, jó, el kell ismerni, néha jót is cselekedett. Például amikor kimondottan csomóra volt szükség, ám ő jobban szerette bosszantani a masnit kötöző gyerekeket.
– Még gyakorolhat pár napot – mosolygott Csomómanó, miközben még szorosabbra húzta a csomót. Egy könnyed szárny érintése állította le munkálkodásában. Nem is szárnyak voltak azok. Ezüstösen csillogó masnik borzolták zilált haját. Masnitündér leszállt a cipellőkhöz, varázspálcája érintésére a csomók kioldódtak, és egy tökéletes masni rajzolódott ki rajtuk a félhomályban. Az utcai lámpa elképedve felerősítette a fényét, ami megvilágította Csomómanót, aki dühösen dobbantott, és már ott sem volt. Masnitündér a másik cipőn is megkötötte a cipőfűzőt, majd pajkos tündértáncot lejtett Sára felett, és elrepült. Sok volt még a dolga, vigyáznia kellett a morcos Csomómanóra.
Másnap reggel Sára meglátta a masnira kötözött cipőket.
– De gyönyörű! – kiáltotta. Fogta őket, kibogozta, felhúzta a lábára és lassan, megfontoltan tökéletes masnikat kötött.
– Anya, anya, nézd! Ugye, ma a tündércipőkben mehetek oviba?
Anya mosolyogva bólintott.
– Ügyes vagy! Akár indulhatunk is.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. októberi számában)