„A falu bábája, félig görög, félig török nő, kidugta fejét az ajtórésen, és elkiáltotta magát: Kislány! Kislány!” – így kezdődik a báró Kemény Jánosné Augusta Paton önéletrajzi írásaiból a Szépmíves Könyvek-sorozatban megjelent sajátos emlékirat. Az eddig kiadatlan vagy elfeledett kéziratok feltárását célul kitűző, XIX. és XX. századi emlékiratok, naplók, kultúrtörténeti munkák megjelentetésére specializálódott kiadói műhely vezetőjével, Kovács Attila Zoltánnal beszélgettünk.
„A falu bábája, félig görög, félig török nő, kidugta fejét az ajtórésen, és elkiáltotta magát: Kislány! Kislány!” – így kezdődik a báró Kemény Jánosné Augusta Paton önéletrajzi írásaiból a Szépmíves Könyvek-sorozatban megjelent sajátos emlékirat.
Az eddig kiadatlan vagy elfeledett kéziratok feltárását célul kitűző, XIX. és XX. századi emlékiratok, naplók, kultúrtörténeti munkák megjelentetésére specializálódott kiadói műhely vezetőjével, Kovács Attila Zoltánnal beszélgettünk a kéziratról. Mint mondta, a hetvenes években angolul írt emlékezés már fordításként került a kiadóhoz, de hiányos és csonka, mint sok emlékirat. „A második része, amely kultúrtörténetileg sokkal izgalmasabb lenne, befejezetlennek hat. Eleve retrospektív, ezért vannak ismétlődések változó hangsúllyal. A könyv utolsó fejezete egy a hetvenes évek végi párizsi kirándulás útinaplója, de Augusta Paton 1989-ig élt, és több feljegyzés nem került elő. Nem tudom, hogy itt fejezte be az írást vagy léteznek még lappangó fejezetek” – mondta a sorozat felelős szerkesztője, aki Medgyessy Évával együtt rendezte sajtó alá a kéziratot, és az olvasó tájékozódását segítve lábjegyzetekben vázolta fel az adott kontextust, a viszonyokat, illetve pontosította az emlékezet esetlegességének kiszolgáltatott időmegjelöléseket.
Mint az önéletírások általában, ez is szubjektív lenyomat arról a korszakról, amelyben az emlékező személy élt. Mint minden ilyen jellegű írás, identitásregényként is olvasható – ez esetben viszont egy igen sajátos történet és énkép rajzolódik ki. A könyv első kétharmada ugyanis egy skót–görög származású lány, Szévászti történetét összegzi egyes szám harmadik személyben elmesélve. A születéstörténettől a csecsemőkori baleseten és a gyermekkori idill alig pár esztendején át az édesanyja haláláig, majd a rokontól rokonig vándorlás éveiben felnövő ifjú hölgy érdekes, valóban regénybe illő történetéig. Szévászti, aki, bármennyire kedvesen is fogadják azok, akiknek épp a gondjaira bízzák, mégiscsak egy átutazó mindenhol, aki igyekszik nem útban lenni, és mihamarabb megérteni és beletanulni az újabb és újabb házak, otthonok rendjébe. Éles szemmel veszi észre az emberek közötti viszonyok fő paktumait, egyegy szeretett vagy kevésbé kedvelt személy legjellemzőbb tulajdonságait. Nem ítélkezik és nem moralizál, karikatúrába hajló portréin sem a kegyetlen cinizmus, inkább a furcsaságra való jóhiszemű rácsodálkodás érezhető.
Szévászti egyik sorsszerű utazása Erdélybe vezet. Egy méltatlan, várhatóan szenvedést és megaláztatást hozó, kezdődő szerelem elől bátyja, John hívja magával, hogy átutazva a háborútól feldúlt Európán, megmutassa neki a Magyarországtól elszakított Erdélyt.
Erdélyi körútjukon John oldalkocsis motorkerékpárja épp Marosvécsen kap defektet. A fiatal báró, Kemény János érkezik a segítségükre, és ez a találkozás torkoll abba a házasságba, amely életre szóló szövetség lesz és életre szóló ragaszkodás nemcsak a szeretett férfihoz, hanem az ő szülőföldjéhez és népéhez is. Innen, a házasságtól indul az önéletírás második része immár egyes szám első személyben, és ugyanekkor Szévásztiból Augusta lesz – a beteljesült szerelem és az otthonra találás mintha önmagára találást is jelentene annak ellenére, hogy ismét egy idegen közegbe csöppen.
„János megnyert a szépségével, hatalmas intelligenciájával és vonzerejével, nem is beszélve az együttérzéséről, szeretetéről és humoráról. Azt mondta, ő újságíró szeretne lenni, nem pedig földbirtokos. […] Még mielőtt János befejezte volna a tanulmányait, szívelégtelenségben elhunyt a nagybátyja, Kemény Ákos. Éppen Baden-Badenben volt gyógykúrán, ott érte a hirtelen halál. János lett a marosvécsi várkastély és a körülötte fekvő, kiterjedt erdőbirtok kelletlen örököse. Fiatal lévén baloldali beállítottságú volt, és el akarta osztani a földet a parasztok között, de mielőtt bármit tehetett volna, egy átfogó mezőgazdasági reformmal megtette helyette az akkori román állam” – összegzi. Ez a marosvécsi kastély lett az Erdélyi Helikon otthona is – egyrészt az itt rendezett találkozók révén, másrészt Kemény János személye miatt. A báró önzetlen segíteni akarása és nagylelkű mecénási, kultúraszervezői tevékenysége nélkül az erdélyi magyarság ma nem birtokolhatná azt az erőt, amelyet a szilárd alapokon álló identitás biztosít. Az ő személye és tartása nélkül nem szilárdulhatott volna meg az a világnézeti különbségeken felülemelkedő összefogás, amelyre nincs több példa a magyar kultúrtörténetben, ugyanis ilyen erős konoksággal azóta sem szolgáltak egyetlen szent ügyet sem a művészet felkentjei.
Felesége önéletírásából, még ha töredékesen is, de ráláthatunk a kezdeti, lázas, de megfontolt szervezkedésre, arra, hogy az évtizedek múlva mészégető munkásként tengődő báró és családja az anyagi fedezet mellett valóban az otthonát, az életét rendelte alá annak, hogy az erdélyi magyarság szellemi értékeit átmentsék és megteremtsék egy majdani könnyebb sorsú nemzedék számára.
„Egy téli napon, amikor János hazaérkezett Kolozsvárról Vécsre, izgatottan és sóvárogva kérdezte tőlem, hogy nagy gondot okozna-e nekem, ha a nyári hónapok valamelyikében, mondjuk júliusban, meghívna hozzánk vagy harminc írót, két-három napra. Tele volt lelkesedéssel, és elmondta, hogy az a nagy álma, hogy megvédje Erdély magyar kultúráját és nyelvét, amit a megszálló románok elnyomnak. Júliusra megszerveztem az alvást. Úgy oldottam meg, hogy három írót helyeztem egy szobába. Közben beszereztünk mindent, ami az ellátáshoz szükséges volt. Még ceruzákat is tettem a szobákba, ha valamelyik írót ott szállná meg az ihlet. Az egyedüli dolog, amire nem gondoltam, az volt, hogy néhány városi író nem tudta magát megborotválni, ezért el kellett küldeni a kocsit borbély után. Ezalatt Jánosnak ki kellett küldenie a meghívókat, amiben jó barátja, Kuncz Aladár is segített, de azt is ki kellett találnia, hogy kiket lehet biztonságosan egy szobába tenni az írók közül. A nőknek nyilván külön szobákra volt szükségük. Szerencsére csak ketten voltak, és harmadiknak Karola, aki ugyan nem volt író, de nem maradhatott volna ki semmiképpen egy ilyen nagy rendezvényből. Ő egy kis raktárszobát választott ki magának, aminek az elhelyezkedése nagyon megfelelt, mert a kapu mellett volt az ablaka, és csak ki kellett dugnia a fejét ahhoz, hogy lássa, ki jön haza későn, és kivel!” – emlékszik Augusta Paton a kezdetekre. „Miután megmentette az irodalmat, meggyőzték Jánost, hogy a színházat is mentse meg” – jegyzi meg később némi éllel.
„A könyv egyik érdeme, hogy egy olyan hölgy számol be Erdély egyik sorsdöntő időszakáról, aki nem rendelkezik erdélyi gyökerekkel, erdélyi helyzettudattal, és mégis hazájának választja Erdélyt. Özvegysége idején sem távozik, holott az élete végén egy marosvásárhelyi lakásban tengődik” – mutat rá Kovács Attila Zoltán. Ezt a döntést Szebeni Zsuzsa is kiemeli a kötet előszavában: „Hogy is képzeled? Itt sosem lehet unatkozni” – érvelt Augusta Paton, amikor megtagadta a Skóciába való visszatérést.
Erdély és az erdélyi emberek furcsaságaira gyakran rácsodálkozik. Például amikor bátyja, George megjegyzi a pap feleségét látva, hogy „Augusta, ezt a nőt könnyen el lehetne csábítani”, ráripakodik a nőcsábász fivérre, de megjegyzi: „sajnos neki volt igaza, mert később a lelkész felesége valóban viszonyt kezdett valakivel, és ez kiderült. A büntetése az volt, hogy – az ottani szokás szerint – az egész falu színe előtt, a templomban be kellett vallania, hogy az ördög rossz útra csábította.” Az itt említett büntetés az eklézsiakövetésként ismert eljárás, melyet ugyan II. József már a XVIII. században eltörölt, Erdély némely vidékein még a XX. század első felében is gyakorlatban volt.
Augusta Paton erdélyi évei azonban nemcsak a rácsodálkozás és a jótékonykodás örömeiről szóltak, hanem súlyos tragédiák is érték: „Harmadik gyerekünk fiú lett. A várva várt fiú és örökös. Különösen bájos volt attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdett mosolyogni. Nagyon sok örömet és szeretetet adott nekünk. De a sors újra közbelépett: a fiunk négyévesen meghalt diftériában, egy ködös decemberi este, karácsony előtt. A szobákat már feldíszítettük az ünnepségre. Letéptem az összes díszt, azt hiszem, akkor utáltam meg örökre a színes girlandokat és flittereket.”
A személyes vallomásokat a történelmi jelentőségű eseményekhez fűződő reflexiók és anekdoták oldják: „A magyarok legnagyobb része angol érzelmű. Ugyanolyan életszeretők, és felismerik a jó lovat, de mindig a rosszra tesznek! A németek mellé álltak, és a bécsi döntés következtében visszakapták Erdély felét. […] bevonult a magyar hadsereg. Vécsen is keresztülvonultak, és mi az út szélén vártuk őket virágokkal, a falusiakkal és a román pappal együtt.” Mély történelmi filmdrámát lehetne forgatni az idős asszony emlékidézéséből, melynek egyik komikus jelenete épp a család nőtagjainak második világháborús meneküléséhez kötődik: „Nem jutottunk túl messze a taxikkal, amikor, sajnos, találkoztunk egy német tankkonvojjal. Egy amerikai repülőgép is megjelent, de meg volt sérülve, és megpróbálta elereszteni a bombáit, mielőtt kényszerleszállást hajtott volna végre. A taxisofőrök kiugrottak az autókból, és odarohantak a színhelyhez, míg Klió és én odavittük az öregeket a sánchoz, és megkértük, hogy feküdjenek bele. Amikor elmúlt a veszély, a sofőrök visszajöttek, folytattuk utunkat Kolozsvár felé, további incidensek nélkül. Egyik öregasszony sem félt, de Gizella néni neheztelt Klióra, mert a nagy sietségben véletlenül rálépett a lábujjára.”
De ezek az anekdoták csak villanásnyi mosolyt engednek. Az egyik legmegrázóbb rész az Óváry család története, akik korábban is szeretettel megrajzolt szereplői a könyvnek, és akiknek kolozsvári otthona fontos találkozóhely volt: „De semmi sem volt olyan döbbenetes, mint amit a hozzánk siető Karola mesélt el. Vége lett az Óváry-házi összejöveteleknek. Amikor az első orosz katonák megérkeztek, Óváry, a felesége, Olga, Olga édesanyja és még három jó barátunk, köztük Horváth Ráhel, John régi szerelme, éppen csirkepaprikást vacsoráztak, nagy nyugalommal. Az oroszokat is meghívták, amit ők elfogadtak, de miután teleették magukat, fogták a gépfegyvereiket és agyonlőtték Óváryt és a védtelen asszonyokat is. Olga édesanyjára még golyót sem pazaroltak, egyszerűen agyonütötték. Aztán kinyitották a páncélszekrényeket, és elraboltak minden értéket, amit Óváryék a hazatérő zsidó és más barátaiknak őriztek. A szolga és a gondnok a pincében rejtőzött el, így szabadultak meg. Karola is ott volt akkor este a társaságban, de hamarabb hazament, mert a szolgálója, Frida üzent neki, hogy arrafelé is oroszok járnak, és ő nagyon fél egyedül. Ennek köszönheti Karola, hogy életben maradt. Ha korábban értünk volna Kolozsvárra, mi is ott lettünk volna akkor este Óváryéknál…”
Az emlékirat töredékessége épp a második világháború utáni feljegyzésekben kelt hiányérzetet, bár pár epizódban felvillantja ennek az élethelyzetnek is az abszurditását: „Később, amikor elmentem húst venni a mészárszékbe, szörnyülködve láttam, hogy a mészáros, Creciu, a román pap testvére, az antik köteteinkbe csomagolta a húst. Meg se tudtam szólalni.”
Azt hittem, ebben a könyvben a megpróbáltatás évtizedeinek krónikáját is olvashatom, hiszen a mindenétől megfosztott Kemény-család méltósággal viselte a nincstelenséget is. Ennek az erőnek a magyarázatát, a választott haza iránti hűség és a méltóság krónikáját olvashatjuk talán, ha valaha előkerülnek Augusta Paton további feljegyzései vagy Kemény János önéletírásának folytatása.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. december 15-i számában.)