Fenyvesi villánk verandáján éveken keresztül koronás keresztespók (Araneus diadematus) lakott. Az esti villanyfényben röpködő rovarokból bőséges vacsorái voltak, így nem is mindennap szőtt új hálót, raktározta a pókselyembe bugyolált élelmet. Néha valamilyen rovarral mi is tápláltuk, amelyet kezünkből ragadott el.
Fenyvesi villánk verandáján éveken keresztül koronás keresztespók (Araneus diadematus) lakott. Az esti villanyfényben röpködő rovarokból bőséges vacsorái voltak, így nem is mindennap szőtt új hálót, raktározta a pókselyembe bugyolált élelmet. Néha valamilyen rovarral mi is tápláltuk, amelyet kezünkből ragadott el.
Pallasnál is szebb munkákat szőtt-font egy leány, Arachné, aki versenybe szállt az istennővel. Ovidius, az Átváltozások költője elmondja: Pallas széttépi a lány gyönyörű szövedéket, Arachnét a vetélővel fejbe veri, aki felakasztja magát. Az istennő örök függésre (!) kárhoztatja, rovarrá varázsolja, azóta sző szakadatlan hálót.
Csokonai Vitéz Mihály egyik színművében a társaság füllentésben versenyezik, egy leányzó így próbálkozik:
„Én meg eggy olasznál ollyan pitziny Canariai kutyátskát láttam, hogy eggyszer szegény el szaladván a’ pokhálóba [me]g akadtt’, ’s a pok mindjárt [me]g ette.” (A’ méla Tempefői)
Jókai Mór természettudósi eleganciával védi a pókokat minden más állattal egyetemben:
„Az idomtalan viziló, a százfogú kajmán, a varangy, a pók, a barlangbuvó szirén, fekete testével, vörös kopoltyúival csak a laikus szemében rút: a természetbuvár előtt az mind tökéletes s a saját fajtája előtt bizonyosan szép.” (A „Kráó”)
A lutrihúzás nyertes számait a pók segíti megtudni, amint Mikszáth Kálmán írja:
„A keresztes pók született matematikus és a nép lutristája. Egy befőtteshez hasonló alakú üvegbe betesznek apró papírszeletekre írt kilencven számot. A póknak most már kötelessége közülük kiválasztani a szerencséseket […] s csakhamar hálót eresztvén, lassankint fölhúzogatja bele a szükséges mennyiségű számot, t. i. ötöt.” (A magyar nép bogarai)
Arany János korai művében pók a népképzeletben rémületet keltő, éjjeli lények közt jelenik meg, másutt szövés-fonás, a pók fonáleresztése párhuzam költői‑írói tevékenységre:
„Ekkor az éj minden rém állata zúgva előjön:
Ronda füles-baglyok, denevérek nagy sokasága
[…]
Pókok, hátaikon hordván aszkéta keresztet […]” (Az elveszett alkotmány)
*
„Felejti, úgymond, mit annakelőtte
Tudott s tanult: nem publikumnak ír;
Sajátjából – mint pók a maga-szőtte
Fonált – ereszti amit tolla bír;
Tekintély vagy szabály nem lesz előtte […]” (Bolond Istók)
A keresztes pók hálójának szálait a belegabalyodott rovarok megrezgetik, ebből tudja, hogy hol van a zsákmány; Arany szerint a népek így sejtik a nagy Etele várható érkezését:
„[…] a hír elfut a Rajnához,
Etel ősfolyamhoz, és a Visztulához;
Mint a pók megérzi háló rezzenését:
Érzé minden ország Etele jövését. (Csaba királyfi)
A könyvek, a műveltség apadását Krúdy Gyula a nyomdák és a pókok kapcsolatával mutatja meg:
„A könyvnyomtató műhelyekben napról napra nagyobb hálót fonnak a pókok. A könyvespolcokról elmerengve nézegetnek alá a tegnapi szép könyvek, amelyeknek utódai nem születtek.” (Az ember, aki mindig vizitbe járt)
Ady a pók viselkedésével von párhuzamot a nyilván jellemtelen újságíróval, aki egy színésznő ellen intézett sértő támadásokat:
„…Nehéz, megpróbált esztendők során figyeltem meg a pókot. Mindig undorodtam tőle, de nem védekeztem. Figyeltem, mint lopta be magát. Szövögetését, piszkítását, tolakodását tűrtem. Ha az én kényelmesebb zugom felé indult, én távoztam. Hadd ocsmánykodjék a pók, csak engem ne nyálazzon be.
Ejh, hagyjuk az entomológiát!… Beszéljünk másként a pókról, erről a csúnya solifugáról. A pók közöttünk él, s hálóival a mi kis különvilágunk világosságát fedi el. A mi szomorúságunk, szégyenünk a pók.
Honnan kerül elő – nem tudni. Felbukkan, kenyeret és tollat kér. Talán a vádlottak padjáról jött ide, talán az iskolák szamárpadjáról.” (A pók). – NB. A solifuga nem pók, hanem pókszabású ízeltlábú (rovarpók vagy tevepók).
A háló képét Juhász Gyula is láttatja, a csendben munkálkodó rovarral írja le az ábrázolt tárgyiasságot, vagyis az esti csendet a folyóparton:
„Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.” (Tiszai csönd)
A bukolikus költészethez vonzódó Radnóti Miklós kedvező rajzolatban él a pók és a háló láttatásával:
„Csöndesen alszik a hegy
kicsi barlangjában a béke;
még csecsemőnyi csupán,
szelíd őz szoptatja naponta
s rejteni szép hálót
fon a pók a bejárat elébe.” (Papírszeletek. Mese)
Füst Milán egyik költeményének lírai alanya öntudatra ébredéséről számol be, amelynek helyszíne (talán) egy pince, ott van rovarokkal körülvéve:
„Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt,
Nem tudja, mint került oda,
Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is…
Úgy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok…” (Köd előttem, köd utánam…)
Karinthy Frigyes a hálóba esett rovarok érzésével kíséreli meg leírni regényhősének helyzetét, aki egy különös tenger alatti világ nőinek birodalmába kerül:
„[…] valami akadályoz a futásban ‒ sárga, sima, aranyos szálak hurkolódtak kezemre, nyakamra, lábamra. Egyszerre elvágódtam, és nem tudtam mozdulni többet. Ezer és ezer szál kötözött össze, sűrűn, mint valami szövedék, gubó vagy háló ‒ szemeim előtt kereszteződtek a szívós, vékony szálacskák. A dongó érezhet ilyesmit, mikor ostoba fejét befúrva a pók szövedékén, keresztül akarja törni, s egyszerre belegabalyodik.” (Capillária)
József Attila versalanya barátságban van a pókkal:
„Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni […]” (Ülni, állni, ölni, halni)
Az önmegszólító lírai én lelkiállapotát ábrázolja Weöres Sándor, versében pókselyemmel van eltakarva, ‑zárva az életkedv:
„Nyílnak feléd a lányok,
mint ékszer-ládikók
nem is figyelsz utánok,
kedved beszőtte pók.” (A hársfa mind virágzik…)
Vas István versében a pók átvitt értelemű rovarfogásáról olvashatni. A pók – fáradt agy és a szép zöld dongó mellé gondolható szeretett nő a képiség alapja:
S ha számvetés meg fordítás között
Tíz percre ledülök,
És hálót sző a pók, a fáradt agy,
Mindig te vagy
A szép zöld dongó, akit megfogok,
A lehetetlenség, mely fellobog,
És te vagy minden kép és gondolat
Húnyt szempillám alatt. (Füstön át)
Ovidius is tudhatta – Archné fiatal nő! –, hogy a keresztespók nősténye szövi a kerek hálót. Ezt nem tudva boldogult úrfi koromban a fenyvesi pókot Tivadar névvel illettük, „aki” az őt megcsodáló hajdani ékszer-ládikó-dongó lányokat nem segített megfogni…