Csender Levente | Tyombráf király álma, avagy a saját szárnyak felkutatása

Csender Levente 2020. június 07., 06:26

Tyombráf királynak már volt némi tapasztalata a szárnyak keresésében és megtalálásában. Mi tagadás, semmi kedve nem volt megint lehozatni a padlásról kedvenc lovának, Hókának a szerszámait, fegyverzetét, és nekivágni újra az ismeretlennek.

Tyombráf királynak már volt némi tapasztalata a szárnyak keresésében és megtalálásában. Mi tagadás, semmi kedve nem volt megint lehozatni a padlásról kedvenc lovának, Hókának a szerszámait, fegyverzetét, és nekivágni újra az ismeretlennek. Járkált a trónteremben fel-alá, és azon gondolkozott, hogyan úszhatná meg újabb sárkányok legyilkolását, az újabb gyötrelmes álmokat, újabb varasgyékokat, jégmedvéket és vaddisznókat, amikor felpillantott a trónteremben a falra, és meglátta a Tyombráf nemzetség címerében levő szárnyas oroszlánt, amely egy kardot tart a szájában.

Kicsit elszégyellte magát az ősök szelleme előtt, aztán kénytelen-kelletlen lehozatta a padlásról Hóka szerszámait, az íját, kardját, drótingjét. Nyeregbe pattant, elbúcsúzott mindenkitől, és nekiindult a világnak.

Nem tudta megmondani, hogy mi baja is volt, de megsarkantyúzta Hókát, és elvágtatott a messzeség felé.

Hét nap és hét éjjel nyargalt Tyombráf király pej lován, amikor olyan fáradtság telepedett rá, hogy meg kellett állnia, s egy vérbükkfa tövében, lovával együtt álomra hajtotta a fejét.

Egészen furcsa álmot látott. Távoli, ismeretlen helyen járt. Egy úton ment, s egyszer csak az út elágazott három irányba. Ő megállt, nézelődött, hogy melyiken kéne elindulni, amikor megszólalt mögötte egy hang:

– Válassz!

A hangnak nem volt gazdája. De az utak sem közönséges utak voltak, amelyek közül csak úgy választ egyet az ember. Az egyik út zöld volt és kacskaringós, a másik barna és hepehupás, a harmadik meg kék volt és girbegurba. A király ott állt tanácstalanul, mert ő igazából egyenesen szeretett volna menni előre, de mivel olyan út nem volt, hát elhatározta, hogy rálép a barna hepehupásra. Igen ám, de amint a lova lába elérte volna a barna hepehupás utat, az utak helyet cseréltek, és a ló lába a barna hepehupás helyett a zöld kacskaringóshoz ért. Visszafordult a király, hátha valamit rosszul csinált. Nekiindult újra a barna hepehupásnak, de az utak megint megviccelték. Harmadszorra is csak a zöld kacskaringós útra tudott rálépni.

Megpróbálta még kicselezni a zöld kacskaringós utat, hogy letér balra, de az út ment vele. Megpróbált letérni jobbra, de arra is ment az út. Mit volt mit tenni, nagy bánatosan belenyugodott abba, hogy nem tud változtatni az irányon, és elindult a zöld kacskaringós úton.

Ment, mendegélt azon az úton, amelyet nem is ő választott, abba az irányba, amerre nem is akart menni, de vissza nem fordulhatott, mert ahol elhaladt, folyondár nőtte be mögötte az utat. Így poroszkált előre, nem is túl lelkesen, nem is túl gyorsan, nem is tudta, merre, csak azt tudta, hogy meg kell találnia azokat a szárnyakat, bárhol is legyenek a világon. Ment, mert mennie kellett. Ráadásul az ég beborult, a föld elsötétült, aztán Vanisztró, az esőkirály megnyitotta a felhők csapjait. Csak úgy dőlt a víz felülről, villámok cikáztak, zengett a menny. Az összes felhő leköltözött a földre, és nagy zavaros tócsákba gyűlt. Tyombráf király jól pocsékká ázva valami helyet keresett, ahová be tudna húzódni az eső elől. Mindez nem volt elég, még ráereszkedett valami csúnya, sötét homály is, s egyszer csak lovával együtt egy nagy sötét barlangban találta magát. Léptetett a barlangban, de a barlang úgy összeszűkült, hogy azon nem fért át Hóka, de nem fért át a korona sem, a kard sem, a palást sem, a dróting sem, csak a király tudta magát átpréselni mindenét hátrahagyva. Ott állt fegyvertelenül Tyombráf, csak magában, a fejében, a lelkében és a két puszta kezében bízva.

A szűk rés túloldalán újra egy nagy erdőben találta magát. Csupa ijesztő hang, csupa ismeretlen növény, és akkor a fák közül rávicsorgott valami nagy ronda állat. Csak a szája volt vagy két méter, ráadásul jó büdös, s az a forma, ami a száj körül volt, nem hasonlított semmire. Még egy ormótlan dinoszauruszra sem. S ez az ismeretlen óriás állat keresztülfeküdt a kacskaringós úton, vagy nem is, inkább átfolyt az úton. Tyombráf király nem tudta se kikerülni, se átugrani, se alatta átbújni, se rajta keresztülfurakodni. A királynak úgy csatakosra ázva nem volt kedve se vitatkozni, se harcolni. Megállt a kocsonya előtt, és határozottan azt mondta:

– Figyelj, én nem tudom, hogy te ki vagy, azt se, hogy mit akarsz, de most játsszuk azt, hogy nem létezel. Nincs kedvem hozzád. Nem csak itt nem vagy, hanem úgy egyáltalán nem létezel. Lekopsz, eltűnsz, felszívódsz, elpárologsz, teljesen mindegy, hogyan, csak valahogy elillansz, mintha itt se lettél volna, ne is lássalak, és ne is emlékezzek rád. Hipp-hopp!

A kocsonya hallgatta egy ideig türelmesen, aztán nyálcsorgatva kinyögte, hogy ő bizony létezik. Nem tud eltűnni, felszívódni, elpárologni, mert ő épp ott van, ahol, és épp akkora, amekkora.

– De én nem akarom, hogy te létezz! – dühöngött a király.

– Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. Akkor nemesb-e a lélek…

– Ú, ezt a dumát már valahol hallottam.

– Hát, ez elég ismert szöveg: Hamlet, dán királyfi.

– Akkor mondjuk eljátszhatnád a végét.

– Az az itt a kérdést?

– A nem lennit.

– Nem megy, már mondtam. Csak lenni tudok itt, most, így.

– Olyan vagy, mint egy karfiol. Nem is, inkább, mint egy brokkoli. Egy ocsmány kocsonyás, nyálkás zselatinba mártott brokkoli. Csak azon valahogy át tudnék vergődni, de rajtad nem, mert te tele vagy trutymóval, mint egy óriási medúza. Ha rád lépek, beléd ragadok, elnyel az a slime, amiből összetrutymóztak. Tényleg, megmondanád, hogy hívnak téged, vagy ahogy a költő mondaná, minek nevezzelek?

– Én vagyok az, amitől rettegsz, amit nem szeretnél, amit a hátad közepére se kívánsz…

– És akkor most mi legyen? Mennék tovább, de te itt elterültél, mint a Nagyalföld. Mit csináljak veled? Egyelek meg? Szaggassalak szét? Daráljalak le? Hajtogassalak össze és tegyelek zsebre? Ássalak el? Csomagoljalak zsebkendőbe, takarjalak be lapulevéllel? Fújjalak el, vagy mi legyen?

– A félelmed vagyok, minden, amitől rettegsz. Nem kell tenned semmit, csak ismerd el, hogy vagyok.

– Na jó, hát elég valószínű, hogy vagy, ha már itt keresztbe tehénkedtél előttem.

– Mindig is ott voltam az életedben, csak eddig nem mertél rám nézni, ezután is ott leszek, csak most már felismersz, és néven tudsz nevezni.

– Hívhatlak brokkolinak, Félelem?

– Persze.

– Akkor kedves Brokkoli, engedj utamra!

Abban a pillanatban az óriási szörny összezsugorodott, felugrott a király vállára, dobott egy hátraszaltót, és eltűnt. A király olyan fáradtan ébredt föl, mintha gyalog tette volna meg az egész addigi utat. Megtapogatta a fegyverzetét, drótingét, palástját, mindene megvolt. Szerencséjére Hóka lova kipihente magát – neki láthatóan nem voltak gyötrelmes álmai, így minden gond nélkül továbbindulhattak.

Tyombráf király jó lovával, Hókával poroszkált az erdőben. Érdekesnek találta, hogy nemcsak álmában esett az eső, hanem a valóságban is nagy zuhé kerekedett, csak a cserfaerdő sűrű lombja eltakarta őket, és így a valóságban nem áztak pocsékká. Kiértek az erdőből, az eső elcsendesedett, a zavaros tavak kitisztultak. Az egyik tóban vidra játszadozott.

Szinte meg se lepődött a király, amikor az álmában látott útelágazáshoz ért. Ott volt előtte a hepehupás út, a kacskaringós és a girbegurba is. Már nem is akart egyenes úton menni, azt már álmában megpróbálta, és ő hitt az álmainak. Úgy érezte, megtalálta a saját útját; az az övé, amelyikre lép, neki azon kell járnia. Hiába van több út, járni akkor is csak egyen lehet.

Amikor kiért a sűrű erdőből, olyan látvány fogadta, amitől tátva maradt a szája. Ott állt Artemisia fellegvárának a falai előtt, és nem értette, hogy is került haza. Gyorsan magához hívatta Vakkömp Amolót, hogy nézzen bele a gömbjébe, és adjon valami magyarázatot a különleges utazásra.

Vakkömp Amoló elővette onyxgömbjét, és belenézett.

– Most már látom a szárnyakat – mondta. Négy nagy vadvackorfa alatt egy bühnagy rézládába van elásva a griffmadár, valahol itt a szomszéd hegyen, Ősartemisia leomlott várfalai alatt.

A király csodálkozott, hogy ha ez így van, és ilyen közel vannak a szárnyak, akkor miért kellett neki elmennie abba a nagy sötét erdőbe.

– Vannak utak, amelyek nem előre visznek, hanem befelé, közelebb önmagadhoz. Bemész a sűrű erdőbe, hogy találkozz önmagaddal. Ugyanoda érsz vissza, látszólag nem haladtál semmit, de te tudod, hogy közben óriási utat tettél meg.

– Értem – mondta a király, és jókedvre derült.

Összecsődítette az egész birodalmat, mindenki ásót, lapátot ragadott, és mentek megkeresni Ősartemisia várfala alatt az elásott griffet.

Megtalálták a négy ősöreg vadvackorfát, félig kiszáradt ágain varjúk károgták, hogy ellenség közeledik.

Ásott mindenki, akinek két lába volt és elbírta az ásót. Egyszer csak koppant az egyik ásó hegye, és ott volt egy nagy láda rézteteje. Kiemelték a ládát, felfeszítették, és ott volt benne még egy láda, és abban is még egy láda, és a harmadik ládában a griffmadár szárnya.

Tyombráf óvatosan kivette, leporolta, aztán felpróbálta. Kicsit setesután nézett ki, ahogy lábujjhegyezett hátán a szárnyakkal, de érezte, hogy akármilyen mókás, ez most mégis nagy pillanat az életében.

Tüzet raktak a négy ősöreg vadvackorfa közötti tisztáson, és körbeülték. Ott ült Tyombráf király, ölében a griffszárnyakkal, Talán Virág királyné a betűkből szőtt szárnyaival, ott ült Lili hercegnő hóna alatt az óriás denevérszárnyakkal, és ott ült Meditittimó is repülésre készen.

A király felállt, és a következőt mondta:

– Tudnotok kell, hogy egy nagyon különleges utazásra készülünk, és azt szeretném, ha büszkék lennétek arra, hogy részesei vagytok ennek az utazásnak. Lehet, hogy mások azt gondolják, bolond ez a Tyombráf király, és körülötte mindenki zizi, hogy röpködni akarnak, de ti ne törődjetek velük. Ez a mi utunk. Meditittimó nélkül talán nem járhattuk volna be ezt az utat, ő mutatta meg, hogy élni nem csak egyféleképpen lehet. És mi mindannyian bebizonyítottuk, hogy meg tudjuk szerezni a szárnyunkat.

A király, miután befejezte beszédét, kisétált a tűz fényéből.

– És most? – kérdezte Talán Virág.

– Megtanulunk repülni.

 

(Részlet A különleges Meditittimó kalandjai című mesekönyvből)

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. február 16-i számában.)

{K1}