Pesten, egy igazán előkelő kávéház teraszán, a Víggel vagy az Operával szemben – ahol megvárják, míg meghalok, majd azután érdeklődnek igazán – kávéztam. Langyos az őszi este, illatos a fekete és cserfes, kedves a kislány, aki kihozta.
Pesten, egy igazán előkelő kávéház teraszán, a Víggel vagy az Operával szemben – ahol megvárják, míg meghalok, majd azután érdeklődnek igazán – kávéztam. Langyos az őszi este, illatos a fekete és cserfes, kedves a kislány, aki kihozta.
– Minden rendben?
Kérdi.
– Igen.
Mondtam.
– Most itt épp jó nekem.
– Jöjjön máskor is. Invitál.
– Hát, ha ilyen kedvesen hív, jövök is.
– Én már sajnos nem leszek itt.
Mondja.
– Miért?
– Mert megyek Ausztráliába.
– Óha! És meddig marad ottan?
– Örökre.
Mondja.
– Csak oda vettem a jegyet.
–Aha.
Elszánt. Gondoltam.
– És a honvágy?
– Hm.
És megrántja a vállát.
– Majd főzök egy lecsót…
Nincs a világon annyi lecsó, amit az elvándorolt magyaroknak ilyenkor meg kellene enniük, gondoltam, de csak annyit mondtam, hogy:
– Jó szerencsét!
– Köszönöm – mondta, s elillant abba az Ausztráliába.
Pár hónap múlva, amikor először találkozott egy lánnyal, aki Pesten, a szomszéd utcájukban nőtt fel, bement a superfood shopba, vett zöldséget, majdnem olyat, mint otthon, sausage-ot, ami majdnem olyan, mint a kolbász, és nekifogott:
Kis vajon hagyma, csak üvegesre, a kolbász is mehet, és a többi is, gyorsan, ahogy anyu szokta, és kis chili, megcsípetni, ahogy apu szokta, de az ottani chilihez nehéz tartani, macskapöcse (már a szó is csíp), de cseresznyepaprika sem volt – és erősebb lett, mint akarta.
– Jé! Ez guszta! Mondta magában, és lassan, meg-meg fújva a szájába vette az első falatot.
És az elkezdte marni, és csak marta, csak marta, hogy a könnyei kezdtek folyni, és azok csak folytak, csak folytak, csak folytak, mint bolond kora őszi zápor az Andrássy úton…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. karácsonyi számában)