Először az ember úgy dolgozik, mint a hályogkovács, vagy jól, vagy rosszul. Ír valamit, ami vagy jó, vagy nem. Ám eljön az a pont, amikor rájön – nekem ez a Filkó című regényemnél történt –, hogy az írás, az alkotás felelősség is. Súlya van.
– Egyáltalán nem. Csalódtam az irodalmi életben és sok emberben, aki abban a közegben mozog. Elegem lett a sárdobálásból, a kicsinyességből, a sandaságból, a beteg lelkekből, a sok számításból. Az írás nem annyira fontos, hogy mindent el kelljen miatta viselnem. De ne értsen félre, nem vonultam elefántcsonttoronyba. Mostanában cikkeket, esszéket írok, nagyobb lélegzetű munkákhoz nincs kedvem, mert előre tudom, hol és mit fognak írni róluk. Erre azt szokták mondani, a kritika nem számít, mert az olvasó véleménye a fontos. De számít, számítania kellene, csakhogy a kritika politikai hovatartozás szerint és nem minőség szerint ítél, nem is veszi komolyan senki. Nagyon jól érzem magam a döntésem óta, a lelki békém fontosabb, mint egy regény. Viszont most is dolgozom valamin, de csak úgy a magam szórakoztatására, eszem ágában sincs kiadóhoz vinni.
– A Fültől fülig című „véres fürdőregényét” is a saját szórakoztatására írta. A humoros század eleji történet, egy székelyföldi fürdőhelyen játszódó krimi mégis az egyik legkedveltebb munkája lett.
– Mindenkinek van belső élete, amit más nem érthet. A munkában is történik hasonló folyamat: először az ember úgy dolgozik, mint a hályogkovács, vagy jól, vagy rosszul. Ír valamit, ami vagy jó, vagy nem. Ám eljön az a pont, amikor rájön – nekem ez a Filkó című regényemnél történt –, hogy az írás, az alkotás felelősség is. Súlya van. Akkor ébredtem rá, hogy egy mű mennyire összetett és bonyolult, kényes képződmény. A Fültől fülig írásakor gondoltam először arra, hogy mindez nem érdekel, és még azokat a tiszteletköröket is kihagyom belőle, amelyek még jobban megalapozták volna a könyvet. Még több hangulatot, helyi sajátosságot is beleírhattam volna, hogy egy mélyebb, érzékenyebb regény válhasson belőle.
– A Fültől fülig a múlt század elején, a Kossuthkifli az 1848–1849-es szabadságharc idején játszódik, de a rendszerváltás környékén történik jó pár egyéb regényének a cselekménye. Mi vonzotta ezekhez a történelmi korszakokhoz?
– Ezeknek mind megvan a maguk története. Már gimnazista koromban tudtam, hogy valahogy eljutok ’48-ig, még mielőtt egyáltalán eszembe jutott volna, hogy író leszek. Volt egy kémiatanárunk az Eötvös Gimnáziumban, aki a periódusos rendszer tanítása helyett például egy Szerb Antal-novellát olvasott fel nekünk. Egyszer az aradi vértanú tábornokok búcsúleveleiből olvasott részleteket. Megrendült az osztály, megértettünk valamit, amit manapság már nehéz volna megmagyarázni. Gyűjtöttem a ’48-as emlékiratokat, mindig is nagyon érdekelt az a korszak, azon belül is a Kossuth-emigráció. A tömeges határátkelés Orsovánál. Ezt meg is akartam írni, a Kossuthkifli folytatásánál merült fel, elég nagy jegyzetanyagom van hozzá. A Fültől fülig történetére úgy bukkantam, hogy valamikor a Központi Antikváriumban dolgozó barátom letett elém nyolc vaskos kötetet, válogatott dokumentumokat a magyar munkásmozgalom történetéből. Az ötvenes években jelentek meg, kis példányszámban, az egyikben benne volt Nemes Dezső egykori KB-titkár bélyegzője. Az egész nem érdekelt, de a barátom rám tukmálta. Ebben találtam egy bűnügyi jegyzőkönyvet arról, hogy a kispesti traktorgyár bizalmija hogyan lovasította meg a pártkasszát. És elkezdett a történet épülni a fejemben. Szóval semmiféle tudatosság nincs a témaválasztásaimban, csak efféle inspirációk.
– Szürreális, groteszk és abszurd elemek is megjelennek ezekben a regényekben. Mit jelent önnek a „történelmi”?
– A mindennapi életet, ami a politika színes függönyei mögött zajlik. Ebből következik az egyik alapelvem: amit tudunk, azt ne találjuk ki. A Kossuthkifliben Pozsonyból indulva átkelnek az országon egy postakocsival, egészen Debrecenig. Katonai térképeken megnéztem, hol voltak a hidak, hogy olyan helyeken ne keljenek át a folyón, ahol akkoriban nem lehetett. Jó, ha a történelmi fikcióban megvan a hiteles háttér, a többi már a képzelet dolga. A később trilógiává hízott Zöldvendéglő című regényem – elkezdtem írni hozzá egy negyedik részt, de abbahagytam – egy gyerekkori emlékből született: apai nagyapám a partiumi Óváriban volt református lelkész, gyermekként nála töltöttem egy-két nyarat. Az udvari fabudi oldalába valaki kis versikét égetett: „Az árnyékszék nem törvényszék, fellebbezni nem lehet, aki végzett, elmehet!” Az egész irodalmi munkásságom ilyen kis magokból, hangulatokból, töredékekből szökkent szárba.
– Tengeralattjáró Révfülöpön címmel „rövidnadrágos novellákat”, afféle örkényes egyperceseket is írt. Fontos, hogy az irodalom egyben szórakoztató is legyen, vagy sem?
– Már teljesen más világban élek, mint amiben felcseperedtem, és a mai világ abszurditását csak ebben a műfajban tudtam megírni. Kicsit megbántam, hogy abbahagytam, mert mondanivalóm bőven akad most is. Füzetbe gyűjtöm az ötleteimet, észrevételeimet, néha belelapozok. Az egyik ötletem arról szól, hogyan lehetne javítani a magyar futball teljesítményén. Úgy, hogy Brazíliából, a Copacabanáról importálnánk homokot, és szétszórnánk a futballpályákon, mert hátha abban van a titok. Az egyperceseimet a Magyar Nemzetbe írtam először Magyar zsebtükör, aztán Szilvakék paradicsom rovatcím alatt, évekig, minden szerdán. A legjobb múzsa a határidő.
– Többször elmondta, hogy rettenetes, abszurd helynek tartja a világot. Mi a gondja vele?
– Nehezen feldolgozható, hogy az élet minden területén felborult az értékrend és a pénz vette át az uralmat, mintha az volna a legnagyobb jutalom az életben. Már a szellemi vetélkedők is a pénzről szólnak, a szemekben nem a tudás csillog, hanem egy összeg. Fóton élek, és amikor a kutyámmal kimegyek a mezőre, a kis erdők, ligetek között autógumikat, hűtőszekrényeket, szemetet, sittet és patkányokat látok. A világot ellepi a valós és a szellemi szemét, az igénytelenség és a modortalanság. A világ rettenetessége ezek elpusztíthatatlannak látszó halmaza.
– Tehát a társadalom gondolkodásmódjával van a baj?
– Nem tudom, mivel van baj. 1848-ból is csak egy kokárda maradt, és néhány lózung, de hogy mit jelentenek, arról a társadalom nagy részének fogalma sincs, márpedig kellene hogy legyen, mert ez a közös múltunk, erre épül a műveltségünk, kultúránk, mindenünk. Lehet erre legyinteni, hogy ezek már nem érdekesek, de szerintem a szellemi tolóerő igenis fontos, az ad tartást, gerincet, mert az nem lehet, hogy csak az érdekeljen valakit, hol fog wellnessezni a hétvégén.
– Térjünk át egy másik témára: ön 1975 óta újságíróként dolgozik, a Magyar Nemzetnél kezdte, most pedig a lap hétvégi magazinjának szerkesztője. Van jövőjük a nyomtatott lapoknak?
– Csehországban, Prágában százezres példányszámú politikai napilap is létezik. Persze lehet mondani, hogy minden fenn van az interneten, és nagyon kényelmes dolog ott elolvasni, hisz végül is a laptoppal is kiülhetek a diófa alá. Én is újságolvasó vagyok, hiába van számítógépem, megveszem a nyomtatott lapokat. Az újságolvasás életmód is.
– Újságíróként milyen témákkal foglalkozott, és mikor csapott ez át irodalomba?
– Belpolitikai újságíróként dolgoztam, főleg riportokat írtam. Már kamaszkorom óta a Magyar Nemzetnél akartam dolgozni, otthonra ez a lap járt, és amikor odakerültem, névről már ismertem az ottani nagyságokat. Baróti Géza, Barta András, Csatár Imre, Kristóf Attila, Ruffy Péter... Az egyik helyettes főszerkesztő, akitől a legtöbbet tanultam, Rajcsányi Károly volt, ő már az Est Lapoknál is dolgozott. Az Utazások a fekete Malibun című országjáró riportokat az egész ország olvasta. Ez a színvonal hatalmas húzóerőt jelentett. Szényi Gábor kollégámmal riportsorozatot készítettünk a szolgáltatásokról: végigjártunk a ruhatisztítóktól kezdve a háztartási kisgépjavítókon át mindent. Reggel kilenc körül jártunk be a szerkesztőségbe, és csak éjfélkor mentünk haza, nagy élet zajlott bent, nehéz volt tőle szabadulni. Szántó György történész is ott dolgozott a tudomány rovatban, aki végül is kikényszerítette belőlem az írót.
– Hogyan?
– A Blaha Lujza téren futottunk össze, és elújságolta, hogy megalapította a rendszerváltás utáni első magánkiadót, a Maecenast. Gratuláltam neki, utána meg azt mondta, hogy Béla, ha van valamid, feltétlenül keress meg. Ezzel fülembe ültette a bogarat. Hazamentem a Dózsa György úti lakásomba, és folyton az járt a fejemben, micsoda vonzó lehetőség, de mégis, mit írhatnék? Azt se tudtam, meddig tart megírni egy könyvet. És akkor megtörtént a csoda: másnap reggelre a fejemben kész volt a Zöldvendéglő című első regényem. Mesebeli érzés az ilyen. Mivel szoba-konyhás lakásban éltünk, hangtompítónak ráterítettem a mosógépre egy pokrócot, arra raktam a rettenetes Erika írógépet, és éjjelente, amikor volt időm, írtam. Négy hónap alatt elkészültem.
– Hamisgulyás címmel a magyar hadikonyháról is írt könyvet, és rengeteg írása született a gasztronómiáról. Honnan ered ez a fajta érdeklődése?
– Engem nem önmagában a gasztronómia, a főzés maga érdekel, hanem az, hogy mit mond el az adott étel arról a társadalomról, arról a közegről, amelyben létrejött. Például nagyon érdekes, hogy Magyarország különböző vidékein hogyan és minek a hatására alakultak ki bizonyos fogások, vagy milyen böjti ételek fordulnak elő a Kárpát-medencében. Azzal kezdődött, hogy az egyik kolléganőm megkérdezte, tudom-e, mi a baraboly? Egy Mikszáth-regényben olvasta. Én sem hallottam róla, otthon utánanéztem. Ínségeledel volt, a gyökerét fogyasztották. Ma már védett, ritka növény. Ezt izgalmasnak találtam, kezdtem utánaolvasni a dolgoknak. Szóval, ha akarom, ez gasztronómia, de ha akarom, jóval több annál. Mégis, ön szerint mit tud a mai világ a böjtről?
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. március 30-i számában.)