Pár évvel ezelőtt kaptam Imrétől Sziveri János Pasztorál (Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2014) című verseskötetét. Valójában nem is ajándék volt, hanem „preloved”, pontosabban Imrénél túrtam azok között a könyvek között, amelyeket kiszelektált költözés előtt. Kicsit fura alakú könyv, nem illeszkedik a könyvespolcunkon lévő kötetek alakjához. Kilóg. Ma délelőtt került a kezembe ismét, amióta legutóbb be nem helyeztem jelenlegi pozíciójába, amikor már gondolataim jelentős része ezen az íráson járt. Sziveri János versei, Benes József grafikáival.
Pár évvel ezelőtt kaptam Imrétől Sziveri János Pasztorál (Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2014) című verseskötetét. Valójában nem is ajándék volt, hanem „preloved”, pontosabban Imrénél túrtam azok között a könyvek között, amelyeket kiszelektált költözés előtt. Kicsit fura alakú könyv, nem illeszkedik a könyvespolcunkon lévő kötetek alakjához. Kilóg. Ma délelőtt került a kezembe ismét, amióta legutóbb be nem helyeztem jelenlegi pozíciójába, amikor már gondolataim jelentős része ezen az íráson járt. Sziveri János versei, Benes József grafikáival. Belelapozok:
„Vadidegen testek csapódnak be életünkbe, és eltűnnek hirtelen, de úgy, hogy még véletlenül se mondhassuk: nyomtalanul! (…) Úgy tesznek e testek, mintha megértenének minket, s belevésődnek lelkünk érzékeny márványfalába, hatalmas üreget marnak belé – ám erről szólalni, ehhez már kevés a józan ész. Csupán kaland lenne az élet? Korántsem. S mégis beléveszünk regényeibe, otromba cselszövéseibe; bár megnyugtató: szeretünk élni.” (Sziveri János: A rövid élet titka – Életregényem szinopszisa)
Most jobban beleásom magam a vékony kis kötetbe, annak világába, mint eddig, ugyanis január 11-én Zentán jártam, ahol a Zentai Magyar Kamaraszínház színpadán megnéztem a Hidegpróba (r.: Mezei Kinga) című előadást, amely Sziveri János vajdasági költő verseinek és Benes József Munkácsy Mihály-díjas magyar festő- és grafikusművész munkáinak világából táplálkozik és inspirálódik. Mezei Kinga nem először készít a költészet és a képzőművészet összefonódásából inspirálódó előadást. A Hidegpróbát – amely az előadás ismertetője szerint is így a trilógia harmadik részének tekinthető – az Éjidő (Pilinszky János költészete és Mezei Erzsébet rézkarcai alapján) és az Élőhomok (Tolnai Ottó költészete és Petrik Pál festő alkotói univerzumának fúziója) című előadások előzték meg. A Hidegegpróbát 2023. november 3-án mutatták be.
„Különös világ ez. És különös figurák lakják.” (Sziveri János)
Igaz ez Sziveri költészetére, Benes alkotásaira is, de leginkább az őket összegyúró Hidegpróba című előadásra. A díszlet, amellyel először találkozik a néző (amit később megtöltenek a színészek, a különös figurák, a zene), tökéletesen ábrázolja a különös világot. A díszlettervező, Ondraschek Péter, aki a trilógia mindhárom előadása színpadképének tervezője is, olyan sötét, komor, mégis végtelenül játékos vizualitás teret hozott létre, amelyben méltóképpen tudnak megelevenedni a Benes-figurák és a Sziveri-sorok. Különös világot teremtett.
A különös figuráknak. Mert az, ami a Sziveri–Benes-világot, jelen esetben pedig az őket együtt boncolgató előadást összeköti a komor, társadalmi kérdésekben határozottan állást foglaló közlésen túl, a testről való gondolkodás, pontosabban a testben való gondolkodás.
„Az emberi test sebzett, tépett, gólemmé növelt vagy más módon groteszkké nyomorított képével, apokaliptikus víziók, halálfélelmek megjelenítésével tiltakozom a háború ellen. A sorsában tehetetlen emberformájú lények agonizálása, az embernélküli tájak – hasonlóképpen egy rossz álomhoz – szándékosan keltenek rossz érzéseket a befogadóban, nyitva hagyva a kérdést: felébredünk-e?” (Benes József, Köztér, 4. évf. 3. sz. [2001], p. 8.)
Sziveri esetében a fáradt test, „a test mindennemű próbatétele” jellemzi a fizikai létezést. Az előadásban egyaránt megjelennek a gólemmé növelt Benes-figurák, ahogyan az elcsigázott emberi (Sziveri-) test.
A versek, szövegek, részletek magától értetődően változnak, válnak dalszövegekké az előadásban, amelyek sajátos, dinamikus ritmikájára különös-hangulatos zenei világot teremtett Mezei Szilárd zeneszerző. A 2010-es években lett divatosabb a slam poetry, amelynek művelői a műfajt kedvelők körében ismét felfedezték maguknak Sziverit. Nem lehet ez véletlen, Sziveri versei élnek, a mának és a máról szólnak, mintha épp most születnének. Mindez hanyagul tűpontos, laza pontossággal, játékos ritmikával. Ezekre a szövegekre az előadás zenéje is kitűnően rezonál, az eredmény pedig egy szívmelengető, mégis különös zenei-színpadi világ.
A néző testközelből tapasztalja, hogyan jár el a test felett az idő. Mert a költő tragikusan rövid életének, az élete végéhez köthető Bábel-ciklusának pedig a test elmúlása szerves része, amelyet az előadás is ábrázol: a narancs, a csíkos pizsama a kórházi tartózkodást, a rengeteg óra, vekker pedig azt jelzi: lejár az ideje minden testnek. „S hogy a szerző legvégül jobblétre szenderül? Annyi baj legyen, mert remélhetőleg ő onnan is vissza-visszajár.” (Sziveri János: A rövid élet titka – Életregényem szinopszisa)
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)