Legtovább hű a cserfa lombja,
érik zöldből veres-pirosba,
őszi dérrel sem hull az ágról,
így vall hűséges önmagáról.
Az unokák megszületnek...
Az unokák megszületnek.
Az unokák sírnak,
az unokák járni tanulnak,
az unokák beszélni tanulnak...
Az unokák, amikor jeles ünnepeken
körben állnak a nagyszülők
udvarán –
nem értik egymást.
Az unokák a nagyszülőket sem értik.
„Gyöngyöm, virágom!”
Az unokák nem értik,
mi az a „gyöngyöm” s
mi az a „virágom”.
Az unokák más nyelvű tájról jöttek
a nagyszülők udvarába,
ahol apjuk vagy anyjuk
tanulta az anyanyelv
varázsigéit.
Az unokák karikában állnak
a nagyszülők udvarán.
A nagyszülők sírnak!
A nagyszülők mosolyognak,
a nagyszülők madártejet főznek,
s a nagyszülők beszélni tanulnak
az unokák nyelvén,
hogy megértsék egymást.
A nagyszülők szíve kerek alma,
beleharaphatnak a más nyelvű
unokák.
A nagyszülők szíve tiszta szoba,
ahol leülhetnek a más nyelvű
unokák.
De egyszer elfogynak a nagyszülők:
elfogy a kerek alma,
kihűlnek a tiszta szobák.
Az unokák nem tanulják meg a
varázsigéket,
és elfelejtik a világot.
Búcsúzkodás
Elmaradnak a topolyák
mögöttem, már csak a Szkalát
látja szemem, a nagy hegyet,
ő még utánam integet.
Szeress és hívj vissza örök
szerelemmel, én megjövök.
Hívj vissza, küszködő falum,
s várj, ha belépek a kapun.
Visz a vonat, csak integess:
hű leszek, te is emlegess,
Emlegessen a szél, a kő,
s néha-néha majd az idő.
Zöldből pirosba
Legtovább hű a cserfa lombja,
érik zöldből veres-pirosba,
őszi dérrel sem hull az ágról,
így vall hűséges önmagáról.
Hozzád én mindig hű maradtam,
csókod én soha nem tagadtam,
ha kérdeztek, én így feleltem:
cserfaág-szíved megszerettem.
Cserfaág voltál, lombod voltam,
vagyok érett, veres-pirosban,
ki már csak arra vár, hogy a dér
számon kérje tőle, mennyit ér.
Krédó
Kövek között útifű voltam:
magam sebét nem gyógyítottam.
Kinek lába rajtam taposott,
vérem arra gyógyulást hozott.
Más nedveim rég elszáradtak,
pedig egykor patakokban folytak.
Csermely-életem is elvegyült:
óceán vizével egyesült.
Ha keres valaki, nem talál.
Egyedül a jókedvű halál,
ő fog karon, vígan dalolva –
ne halljam, ha csontom ropogna.
Bevégezve útifű sorsom,
nincs nedvem, mi gyógyulást hozzon.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)