Egyszer volt, hol nem volt, még a történelmen is túl, még a realitáson is innen, de egy kicsikét odébb, egy szép, de magányos atombomba. Mivel nem voltak se barátai, se tulajdonosai, úgy döntött, nyakába veszi a világot, és elindul keletnek. Ha pedig keleten végez, megfordul, és elindul nyugatnak – rendkívül fejlett irányérzékelőkkel rendelkezett.
Egyszer volt, hol nem volt, még a történelmen is túl, még a realitáson is innen, de egy kicsikét odébb, egy szép, de magányos atombomba. Mivel nem voltak se barátai, se tulajdonosai, úgy döntött, nyakába veszi a világot, és elindul keletnek. Ha pedig keleten végez, megfordul, és elindul nyugatnak – rendkívül fejlett irányérzékelőkkel rendelkezett.
Fogta a batyuját, álruhát öltött – mert csak úgy mégse mehetett emberek közé, hiszen nyomban rituális öngyilkosságot követtek volna el rajta –, és egyenesen a vasút- állomás felé indult. Repülőre nem volt pénze, és nem akadt bombajogi hatóság, hogy szorult helyzetében kisegítse.
Még szakállat is növesztett, nehogy valaki felismerje.
A magányos atombomba egyedül utazott a fülkében, tekintetét a kinti messzeségbe vetve, próbálva a horizont mögé látni, felfedezni a látható mögött működő erőket. A látható mögött működő erők ügyet sem vetettek rá, rá se bagóztak, a legkisebb lábujjuk is érdekesebb szórakozással kecsegtetett számukra.
A vonat gyorsított, hiszen a lassításhoz előbb gyorsítani kell, majd megállt az állomáson. Az atombomba fogta a hátizsákját, és lemászott a szerelvényről, a nap azonnal az arcába dobta a fényt. Az embertömeget követve eljutott az állomás kijáratáig, onnan pedig bevetette magát a sűrű épületek közé. A sűrű épületek köréje tekergőztek, szájukkal próbálták ilyen-olyan üzletek és kirakatok felé csalogatni, de őt nem érdekelték az efféle dolgok. Egyenesen baktatott előre, jobbra, balra, amerre a szél fújt. A járművek, a járókelők semmit sem zavarták útjában, a szakállas embert, ahogy tudjuk, tisztelni kell, mert általában nagyobb izmai vannak, mint nekünk. (Már kiskorunktól arra nevelnek minket, hogy vigyázzunk a fogainkra.)
Atombombánk jól értett az emberekhez, tudta, hogy a szakáll védelmez, ha nincs elég erőnk, hogy saját magunkat megvédjük. Noha ő saját magát nem sorolta ebbe az igen kétes kategóriába, mégsem szerette volna, ha valaki leszólítja, netán beszélgetést kezdeményezne vele – hiszen mit tudna válaszolni egy atombomba?
Mint amikor a vonatból nézte a nézhetetlent, és eltűnődött, vajon az ablak mocskos-e vagy csak ő rövidlátó halandó, úgy most az arcát elrejtő szőrzet miatt az emberek lettek rövidlátók vele szemben. Vagy csak mocskos volt a szakálla, tele ételmaradékokkal, gondolta, miközben gyanakodva megtapogatta arcszőrzetét.
Évek teltek el úgy, hogy összejárta a világot. Nemcsak keletet és nyugatot, de északot és délt is, nem feltétlenül ebben a sorrendben, illetve néha keverve. Nem mintha keverte volna, de ha arra nem is jött rá, mi az, amit keres, mi hajtja őt előre a világba, azt megtudta, mit nem akart, merre ne keressen. Így végül eljutott abba a világba, ami összekötötte a múltat a jelennel és a jövővel: az ógörög kultúrát olyan jól modernizáló és tudattalanul is felhasználó Hollywoodba.
Kaliforniában az emberek az arcukon viselték a Napot. Persze nem mind volt csillag, akadtak fehér óriá- sok és vörös törpék is, és a házaik hiába voltak oly díszletszerűek, ha csak halni járt beléjük a tehetség, valamint a csótányfélék.
A világot járt atombomba mégis itt érezte magát a legjobban. Valahol belül érezte, afféle transzcendens, az érzékelés határain túli tehetségével, robbanások és gombafelhők lángtengerén át, amelyek megtisztították az embereket, hamuvá égették őket, ő pedig beledugta az ujját és lenyalta róla a hamut, hogy tájékozódjon.
Úgy érezte, itt a világ közepe, veszély és művészet, gengszterek és filmrendezők kéz a kézben jártak itt, egy vonalra lettek felfűzve, ez a vonal pedig egy nagy, hosszú csík kokain volt, amelyen láncszemekként függtek a nagyobbnál nagyobb egyéniségek.
Atombombánk a levegőbe dobta ezt a füzért – a napfényben az egész imádságos rózsafüzérnek tűnt, még a kereszt se hiányzott –, megcsavargatta, megkémlelte minden oldaláról, mígnem megértette, hogy a világ sok ehhez hasonló láncból áll, a láncokat, legyenek azok porból, hamuból vagy emberi kapcsolatokból, valaki egy rosszul bőgő láncfűrészre feszítette, aminek a lánca felvájta a Föld legszebb mezőit, végtelen mély hegeket hasítva a bolygó anyagába.
És mindezen az anyagon túl ott volt, amit főhősünk keresett – a kulcslyuk, amin keresztül átláthatott oda, ahová mindig is szeretett volna. Arra nem tudott rájönni, hogy azért vágyott a mögöttes folyamattal való találkozásra, mert remélte, a felsőbb hatalmak szétszedik őt, megsemmisítik – csakhogy ez a reakció némi öngyűlöletet feltételezett volna, az atombomba pedig nem érzett. Legalábbis nem úgy mérte az érzelmeket, mint az emberek, így fel sem foghatta volna.
Talán csak azt akarta megtudni, mi létezésének a célja, mert saját magától nem volt elég kreatív, hogy továbbmenjen.
De ha átjut, gondolta, akkor arra is megkapja a választ, hogy miért keres választ. Vagy talán Freud várja odaát, és gunyoros képpel közli vele, hogy ő ember, nem ért a bombákhoz, úgyhogy akár vissza is mehet oda, ahonnan jött. És mivel az atombombának anyja nem volt, az öregember valahová az óceán fenekére küldte volna, hogy ott rohadjon meg, a maga köldöktelenségében.
Zsinórjai viszont akadtak.
Beletelt néhány hosszú, részegen vánszorgó évbe, mire eljutott az ajtóig, amin ezt a kulcslyukat sejtette. Órákig meresztette a szemét, félretolva a szakállát, hogy bekukkanthasson a tudás lyukába, ahova oly sok ember vágyakozott, de mivel nem érhették el, ezért egyéb lyukakkal pótolták a lyukat a lelkükben. Lyukpalotájuk csupa lyukból készült, erre voltak mind felfűzve, néha hamura, néha porra, néha lyukas hitekre. A hamu és a por pedig a leglyukasabb lyuk a világon. Hiszen a milliónyi porszem, homokszem között még milliónyibb lyuk tátong. Ezt mindenki tudja, bár csak az atombomba ébredt tudatára, mert átnézett a lyukon.
Aztán rájött, hogy valami nem stimmel.
Mintha odaát ugyanazt a világot látta volna, mint ami a háta mögött terpeszkedett. Még embereket is látott, akik semmiben sem különböztek a halandóktól. Vagy lehet, hogy csak őt akarták megtéveszteni? Ez volt a lyuk védelmi mechanizmusa? És vajon miért jött elő megint Freud?
Az atombomba kiegyenesedett. Oldalra lépett – előbb jobbra, aztán balra, majd felcserélve a kettőt.
Az ajtó, amin át akart nézni, egymagában állt. Megkerülte, a túloldaláról is belenézett, ugyanazt látta.
Felrobbant.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 10-i számában)