– Meséljen nekünk arról, kedves olvasó, hogyan nevelkedik egy olyan ember, akiben nincs késztetés az írásra… Bizonyára kiegyensúlyozott, talán egész boldog gyermekkor állhat ön mögött!
A tömeg várakozásteljesen felzúgott, amikor a limuzin befordult az Andrássy útra és az épület előtt kanyargó vörös szőnyeg végéhez állt. A híresség láthatóan megilletődve, közismert szerénységéhez méltóan csendesen szállt ki a járműből, ügyetlenül igazgatta napszemüvegét, és a fotósok vakuinak fényében félszeg mosollyal ajkán indult a színház bejárata felé. Hisztérikus tinédzserek nyújtották felé kezüket, néhányukét kedvesen megérintette, a kísérője kérésére egyikkel-másikkal közös fényképet is készíttetett. Zavarát nehezen leplezve hamar besietett a szőnyegen az épületbe.
Amikor a színpadra kilépett, elcsöndesedett a terem. Ügyetlenül meghajolt, és leült a számára kijelölt székbe. Az est házigazdája, az ismert költő a közönséghez fordulva felkonferálta az estet:
– …köszöntsük tehát körünkben az Utolsó Olvasót, az Egyetlent! – hatalmas tapsvihar, kiáltozás töltötte be a termet, a páholyokban több helyen is kitört az őrjöngés. A moderátornak percekig várnia kellett, amíg feltehette első kérdését:
– Árulja el nekünk, hogyan lesz valakiből olvasó? Mikor hagyta abba az írást?
Az Utolsó Olvasó láthatóan izzadt. Kezét tördelve válaszolt:
– Én végeredményben sohasem írtam…
A termen a döbbent álmélkodás hangjai söpörtek végig.
– Soha nem írt? Hogyan lehetséges ez? Egy rövid verset sem? Egy tárcát vagy szerelmes regényt sem?
– Legutoljára egy iskolai fogalmazást írtam, az jól sikerült, de azóta semmit. Én olvasni szeretek.
– Meséljen nekünk arról, kedves olvasó, hogyan nevelkedik egy olyan ember, akiben nincs késztetés az írásra… Bizonyára kiegyensúlyozott, talán egész boldog gyermekkor állhat ön mögött!
– Édesapám ismert televíziós sorozatok szerzője volt, édesanyám színésznő, de írt verseket is. Igen, mondhatom, hogy boldog volt a gyermekkorom. Persze nekünk is voltak gondjaink, a szüleim néha veszekedtek, de végeredményben harmonikus volt a családi életünk.
– És a fiatal évek? A szerelem sem hozta magával az írást? Mindenki ír verseket a kamaszkora végén…
– Én nem írtam. Pedig voltam szerelmes. Udvaroltam lányoknak, és szövődött néhány szerelem is… Azután megismerkedtem a mostani feleségemmel…
– Ő, ha jól tudom, újságíró volt, most romantikus regények szerzője.
– Úgy van. Sokat írt már a megismerkedésünk kezdetén is, később egyre jobban keresett a szakmában. Én közben nyugodtan élhettem az olvasók kevésbé viharos életét. Békés a közös életünk, csak jót mondhatok a magánéletemről.
A nézőtéren tapsvihar tört ki, majd lassan elült. A beszélgetés folyamán feltárult az Utolsó Olvasó élete és lelkivilága, a közönség hol feszült csendben, hol álmélkodó kiáltásokat hallatva hallgatta. A legtöbben jegyzeteltek. A beszélgetés érezhetően a vége felé közeledett:
– És mondja, ön mit javasolna az embereknek, hogy ne írjanak?
– Hát… Nem is tudom. Nem hiszem, hogy célravezető lenne, ha egyszerűen elfojtanák a késztetést. Talán akkor működik jól, hogy ne írjon az ember, ha felfedezi magában az ehhez való tehetséget. Az hiszem, születni kell rá.
Csalódott moraj. Az olvasó folytatta:
– Nem állítom, hogy esetleg ne lehetne abbahagyni. Úgy hallom, vannak, akik kiégnek. Vagy egyszerűen leteszik a tollat. Én úgy gondolom, a könyvek rengeteg izgalommal, érdekességgel, tanulsággal szolgálnak. Nekem elég, amit olvasok. Minek szaporítsam ezt a végtelenség felé tartó kásahegyet, ami a mai írásbeliséget jellemzi?
Hangos taps és ováció kíséri a szavakat. Sokan felállnak, úgy ünneplik a beszélőt. A moderátor elbúcsúzik az Utolsó Olvasótól, aki a nyomakodó tömeg sorfala között, biztonsági őröktől kísérve igyekszik kifelé. Útközben nem dedikálja a műveit. Izzadtan zuhan be a luxuslimuzinba, a sofőr indít. Az olvasó lánya a hátsó ülésen, szemben ül az apjával, csillogó képernyőjű telefonjába ír valamit. Röviden, aggódva tekint fel az apjára, aki fáradtan, kiégetten húzódik a sarokba, és elmerengve bámulja a nagyváros fényeit.
– Milyen volt? – kérdi a lány.
A férfi csak legyint, nem válaszol.
– Jól vagy? – próbálkozik újra a lány, leereszti a szerkezetet a kezéből. – Mostanában egyre fáradtabbnak látlak.
Az Utolsó Olvasó sóhajt, mocorogni kezd.
– Mondhatnám, hogy kicsit elegem van ebből az egészből, de nem lenne igaz. Mert nagyon elegem van belőle. Ez az állandó magyarázkodás, kérdezősködés, meg a felhajtás, a sok ember. Senkit sem én érdeklek, csak az, hogy miért nem írok… Nem látnak engem, csak a csodabogarat.
A lány most már gyanakodva félrehajtja a fejét.
– Tudod, hogy ez nagyon irodalmian hangzott?
A férfi zavartan dörzsölgeti az állát.
– Mostanában szavak jutnak az eszembe… Mondatok. Sőt, egy egész vers is összeállt bennem. Az a címe: „Tömegben egyedül”.
– Jaj, apa! – kapja szája elé kezét a lány. – Hát te is? Szóval írni fogsz?
– Nem. Vagyis nem akartam… De ez van. Úgy látszik, ezt nem lehet megúszni.
A lány szomorúan, szeretettel nézi jól öltözött, mégis elnyűtt apját:
– Tudok egy jó írástechnika-tanárt. Nem olyan, mint az állami tömegoktatásban dolgozók, akik csak öntik a világba a sok tehetségtelen bértollnokot. Ez tényleg jó. Nem olcsó, de megéri. Majd bemutatlak neki.
Az Utolsó Olvasó bánatosan bámul kifelé. Keze felemelkedik, az ablakhoz ér, lassan írni kezd az üvegre. A limuzin lágyan suhan tovább a nagyvárosi, fényes éjszakába.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. május 18-i számában.)