Mindössze tíz év adatott az igazi alkotásra Fadrusz Jánosnak, aki Zala György és Stróbl Alajos mellett a XIX. és XX. század fordulójának legelismertebb és legtöbbet foglalkoztatott szobrásza volt. Már-már népmesébe illő történet, ahogy a szegénységben élő szülők gyenge szellemi képességűnek tartott elsőszülöttje pozsonyi lakatosinasból ünnepelt művésszé vált. Történetét a hit ereje és a kitartó munka példázataként is olvashatjuk.
1903-ban Fadrusz János halálakor a Művészet című lap második évfolyamának hatodik számában Malonyay Dezső író, művészettörténész megrendítő sorokkal búcsúzott a szobrászművésztől. Az általa felvázolt pályaképből és méltatásból közlünk most szemelvényeket.
*
Az a szobor, a milyen nagy művészeti, egyben akkora nagy nemzeti alkotás is. Óriási föladat megoldására vállalkozott akkor Fadrusz. Egy egész nemzet bízta rá, hogy fejezné ki plasztikai eszközökkel annak a nemzetnek a karakterét, az érzéseit, de sőt a vágyait is; mert nem csupán a múlt dicsőségének, nem csupán az imádott emlékű, igazságos, hű magyar királynak akarunk mi szobrot állítani az ő szülővárosában, Kolozsvárt – a magyar királyság eszményének kívántunk hódolni azzal a szoborral s a múlt dicsőségét ünnepelve, jövőbe vetett reménységeink hajnalpirkadása derengett előttünk. Ez volt az óriási föladat, ezt oldotta meg Fadrusz úgy, hogy tapsolt néki, megértette és azóta ünnepelte az egész nemzet. A magyar erőt mintázta monumentális arányokban s azt öntötte bronzba a Mátyás-szobron.
*
1858. szeptember másodikán született Pozsonyban, szegény zsellérfamiliából. Szülei az elemi iskoláztatás költségeit is alig győzték. Művészi tehetségét a pozsonyi levéltáros, Batka János, vette észre s ő segítette a művészi pályára. Sok küzködés, sok hányattatás után jutott a boldogulás útjára. A mikor 1893-ban – írja Nyitray – Krisztusával az ezerforintos nagy díjat megnyerte, biográfiáját így mondta el egy tudnivágyónak Fadrusz:
„Apám szöllőkapás, anyám szatócsasszony. Mindketten szegények. Jómagam már többre vittem. Voltam Pozsonyban lakatosinas, meg lakatos legény. Jártam több helyütt. Voltam Prágában úszómester, fafaragó Zay-Ugrócon, Bécsben szobrászsegéd – és leszek valamikor magyar művész, ha megsegít az Isten és olyant csinálok, amivel Budapestre is bekukkanhatok.”
*
„Szent Isten ! – mondotta – menynyi tükörrámát és óraállványt, mennyi szekrényfödelet és falipolcot készítettem! ... Hát még a sétapálcák és az esernyőnyelek mily tömegét szolgáltatta ez a két kezem! Takaros kis erdő telnék ki belőle... Olyan faragási düh fogott el, hogy már nem is nézhettem e világ fatárgyait, ha nem mutattak holmi figurát, cifraságot. Ki tudja, mi történt volna, ha idejekorán ki nem veszik markomból azt a veszedelmes bicskát s a mintázó fát nem nyomják belé!”
*
A pozsonyiak 1883-ban műkiállítást rendeztek Tilgner Viktor műve, a Hummel-emlékszobor javára. A kiállítás titkára Batka János volt, egy sokat utazott, nagy műveltségű, jómódú ember, aki azért levéltároskodott, hogy szeretett szülővárosának históriájával foglalkozhassék; képzett, művészetszerető amatőr.
A kiállítást rendezgetve, megpillant egy kopottas külsejű, tagbaszakadt fiatal embert, aki ott lődörgött a Tilgner-féle mellszobrok előtt. Valami kíváncsi mesterembernek nézte... De a fiatalember, nekibátorodva, jelenti ám, hogy volna néki is valamije a kiállításra, ha még nem késő...
Okos, sugárzó szeme, rajongó tekintete és szerény modora megtetszett Batkának s megkérdezte, hogy ugyan mit szánt a kiállításra?
„Egy Ahasvérus-fejet” – vallotta a fiatalember s okosan, lelkesen magyarázta, micsoda eszmét akart ő kifejezni azon a fejen, milyen felfogással mintázta, hogy törekedett jellemzésre.
Batkának tetszett az egyszerű s mégis oly találó magyarázás, biztatta a fiatalembert, hogy csak hozza hát a munkáját.
Napok múltak, közelgett a kiállítás megnyitásának ideje – a fiatal ember nem került vissza. Batka elhatározta, hogy megkeresi őt. A nevét elfeledte, de azért nyomába indult s hosszas kutatás után megtudta, hogy valami lakatoslegény, Fadrusz János az illető s egy szőllőkapásnak a fia, a Virágvölgy-városrészben. Ott talált rá. A legény éppen valami fafaragással bíbelődött.
„Hát az igéret, atyafi?” – toppant be hozzá.
A legény nagy zavarban volt, hogy még ő utána járjon a kiállítás titkára!...
Kérte a bocsánatot, mert biz ő nem tudta elkészíteni az igért Ahasvérus-fejet.
„Az agyagminta készen volna, de…”
„De?”
„Nincs pénzem, hogy gipszbe öntsem. Hetek óta egy garast se kerestem, itt élősködőm édes anyám nyakán.”
Batka megnézte a dombormívű agyagmintát s habozás nélkül intézkedett, hogy az ismeretlen legény jellemzetes, eredeti műve kiállításra kerülhessen a primási palotában, még pedig Tilgner remekei között. A közönség hozzáértő részének s a műbirálóknak is tetszett a dolog. A jó Batka ezután is szemmel tartotta s egy csoport-faragás révén bejuttatta Tilgner mellé tanítványnak, 1884-ben.
*
Első országos sikerét 1892-ben aratta, amikor Krisztus a feszületen című művével a társulati nagydíjat nyerte el a Műcsarnok téli kiállításán.
Megható története van ennek a Krisztusnak.
Egy piaci akrobatát feszített keresztre s úgy tanulgatta művéhez a megfeszített test anatómiáját. Az akrobata iszákos ember volt, a delirium ott érte a fiatal művész előtt, a kereszten. Fadrusz rémülten látta, hogy egyszer csak elkezd reszketni, vonaglani, kacagni, és kacag és kacag s eközben szeme, a nézése iszonyúan meredt maradt... Az akrobatának többé nem vehette hasznát, más modellje pedig nem lévén, saját magát kötöztette a keresztre s az így készült fotográfiák nyomán mintázott tovább.
A feszületet Pozsonyban állította ki először. (szerk. megj. Ennek a szobornak a bronz másolata került később a művész sírjára a Kerepesi temetőben.)
Egy könyvkereskedő udvari helyiségében, fekete lepellel bevont háttér elé helyezte a feszületet. Tetszett a dolog, de biz’ az valami nagy kavarodást nem csinált a műértők körében. Hanem bevetődött a reggeli órákban a feszület elé néhány piacra indult egyszerű néniké: azok ösztönszerűleg térdre borultak és imádkoztak Fadrusz Megváltója előtt. A piacról visszajövet, megint betértek egy kis könyörgésre az ismerős nénikékkel és jöttek többen, egyre többen, dél felé már egész búcsújárás vonult a feszület elé.
„Templomi csönd volt a kiállítási helyiségben” – mondotta Fadrusz. „Úgy-e, boldog voltál?” – kérdeztem a művészt.
„Igen. Az volt a megható, hogy milyen áhitatosan suttogtak !... És mielőtt távoztak, mint húsvétkor a feszület mellett a templomban, mindenki hagyott egy-egy krajcárt ott, ahol térdelt. Volt sok olyan, aki egy-egy susztertallért se sajnált...”
A sok valóra törekvéssel, gonddal, lelkiismeretesen mintázott mű – habozás nélkül kimondhatjuk, hogy Fadrusz összes alkotásai között ez a Krisztus van a legsikerültebben mintázva, kivált a fej, amelybe lelket a mélyen vallásos érzésű művész áhítata adott – Budapesten talált méltó elismerésre. Az akkori kultuszminiszter, a költői lelkű s igazán mű-értő Csáky Albin gróf, annyira lelkesedett érte, hogy ő szólította föl a fővárost: faragtassák a feszületet a lipótvárosi Bazilika számára is márványba.
Nyomban ezután megbízza őt Pozsony a Mária Terézia lovasszobor elkészítésével.
Milyen boldogan fogott ekkor munkához! Végre tehát, szobrász ő is! Márványba dolgozhatik! Nagyot alkothat!
*
Szeretettel foglalkozott a rovás-írásos zilahi Tuhutum-emlékkel s félig befejezetten maradt budai műtermében a lipótvárosi szt. István-templomba szánt Szent László és a szinte kész Tisza Lajos gróf szobor.
Ez utóbbihoz ugyancsak egy jellemző és megőrzendő krédója fűződik. 1899 júliusában, amikor a szobor elkészítésével megbízták a szegediek, a következőket írta: „Nagyon örülök, hogy Szeged város polgársága rám bízta Tisza Lajos szobrát és pedig főképen következő okokért. A jó sors azon kitüntetésben részesített engem eddig, hogy a magyar nemzet minden nevezetes korszakából egy nagy mozzanatot megeleveníthetek. Kezdem a szerénykeretű, de rendkívül érdekes feladatot a zilahi négy vezér emlékkövével, azt ábrázolva, hogy Töhötöm, Tas és társai Erdélyt elfoglalják; tehát nemzetünk azon idejéből, amikor a honfoglalás még folytonos terjeszkedés és harcok stádiumában volt. Ebben a kis szoborban a legkisebb anyagi eszközökkel kifejezésre akarom hozni azt, hogy egy sült idegen is rögtön lássa, hogy ez egy régmúlt pogány harci idő s tett emléke. A kolozsvári Mátyás-szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul és vigasztalást keres régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép legendás királyát, Hunyady Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint a sas a verebek közt. A pozsonyi Mária Terézia-szobor azt a korszakot kelti életre, amikor a nemzet, kimerüve százados harcoktól, önálló állami méltóságától megfosztva, mintegy hypnotikus álomba merülve szendereg. És íme, alig lép trónjára a fiatal királynő, éhes szomszédai szétszedik országait és a dicső osztrák hadseregből nincsen már több együtt, mint 6000 ember sorhad. Ekkor fordul Pozsonyban a magyar nemzet lovagias és vitéz fiaihoz segítségért. Az alvó oroszlán felébred, nekiindul a régi szitytyavér a számtalan ellenségnek és mint egy véres fergeteg, úgy söpri ki őket az országból és három hét múlva vígan tanyáznak a magyar vitézek Bajorország fővárosában. A világ pedig bámulattal látta, hogy még nem fajult el a magyar név és míg az emberiségben lovagiasság és vitézség iránti érzés lesz, mindaddig a legdicsőbb emlék lesz: Moriamur pro rege nostro! Tanulság pedig e dicső tényből az, hogy: aki a magyarral jól tud bánni, azért képes odaadni vérét és életét. Ezt ábrázoltam pozsonyi szobromban. A zilahi Wesselényi-szobor a magyar nemzet azon korszakáról tanúskodik, amikor a hazafiak szivében a régi független Magyarország álomképe dereng, e nemzet ébredése, a modern Magyarország hajnala. Azért örülök ezen feladatok után, hogy Szeged város lelkes polgársága reám bízta Tisza Lajos szobrát, mert ezzel a szoborral a legifjabb Magyarországot, a mai Magyarországot fogom jellemezni, nemcsak Tisza Lajost. Mert ma elült a harcok zaja, régi alkotmányunkat visszavívtuk és a legnemesebb királyi szív, rajongó szeretettel környezve, őrködik fölötte. A magyar nemzet egy évezreden át alig vehette le kezét kardja markolatáról és ezért nem fejleszthette kultúráját, nem fejleszthette munkaerejét, csak harci erényeit. A mai Magyarország más erényeket követel fiaitól, mint a régi és a mai Magyarország hősei: a munka hősei. Ezért szimbolikus Szeged város legújabb története a mai Magyarországra, mert mindkettőnél jó királyunk segítségével és nemzetünk elszánt és ernyedetlen munkájával újjászületett. Aki pedig Szeged újjáépítésében oly lelkes és odaadó munkát végzett, mint Tisza Lajos, arról méltán el lehet mondani, hogy az volt, aminek lenni a mai magyar ember legnagyobb dicsősége: a munka hőse!”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. augusztus 18-i számában)