Pár éve elkezdtem duplán vásárolni könyveket. A cél az, hogy összeállítsak egy-egy ötvendarabos gyűjteményt, melyet a fiaimnak adhatok, ha majd felnőnek. Trianonról szóló könyv sokáig nem szerepelt ebben a válogatásban. Most viszont ott tartok, hogy három Trianon témájú kiadvány is szerepel ebben az egyelőre alig 20-30 darabos gyűjteményben. Ezeket ajánlom most az olvasóink figyelmébe is.
Jelen lenni egy centenáriumon kegyelem. Még akkor is, ha gyásszal emlékezünk. Hiszen azt jelenti, száz év múlva is van, aki emlékezzen.
Nem tudom, mire emlékeznek most ott, ahova a győztesek tértek haza. És itt nem az utódállamok kapzsi örömeire gondolok, hiszen annak hozadékait látjuk a híradók vágóképeiből is sokszor. (Hogy csak egyetlen példát ragadjunk ki a közelmúltból: száz év után ott tartunk, hogy a román államfő magyarul is köszön a beszéde elején, és június 4-e mostantól hivatalos emléknap lesz Romániában is – de ezek nem csupán a tisztelet gesztusai.) Vajon egy átlagos műveltségű angol vagy francia fiatal tudja, mi történt száz évvel ezelőtt Trianonban?
Szeretném, ha majd az unokáim biztosan tudnák, ezért szoktam beszélgetni erről a fiaimmal. Nemcsak azért, mert Székelyudvarhelyen születtek, és a budapesti belvárosi iskolában románozza őket néhány osztálytársuk, hanem hogy mire felnőnek, megértsék, hogy Trianon nem sok kis sérelem, amelyet dédelgetünk, és nem csupán óriási fájdalom, amit hordozunk magunkkal, hanem sokkal inkább felelősség és feladat.
Pár éve elkezdtem duplán vásárolni könyveket. Olyanokat, amelyekről úgy gondolom, ott kell lenniük a polcon. Igyekszem nagyon szigorú lenni, hiszen így duplázva sok helyet foglalnak. A cél az, hogy összeállítsak egy-egy ötvendarabos gyűjteményt, melyet a fiaimnak adhatok, ha majd felnőnek. Trianonról szóló könyv sokáig nem szerepelt ebben a válogatásban. (Talán azért, mert most jött el az ideje, miután egy világjárvány ismét arra figyelmeztetett, hogy velünk is bármi megtörténhet, és mégis jelen volt a gondviselés, hiszen fájó veszteségek helyett a hétköznapoknak egy igen különleges változatát élhettük meg.) Most viszont ott tartok, hogy három Trianon témájú kiadvány is szerepel ebben az egyelőre alig 20-30 darabos gyűjteményben. Ezeket ajánlom most az olvasóink figyelmébe is.
A teljes békeszerződés szövegét 1921-ben kiadták magyarul – azóta könyvtárnyi kötet íródott a témában, de tavalyig nem jelent meg újra a teljes szövegváltozat. A közelgő centenáriumra időzítve a Szépmíves Könyvek-sorozatban Trianon – A békeszerződés címmel tavaly ismét közreadták mind a 364 pontot jegyzetekkel kiegészítve. „A történelmi trauma, mely száz éve kísért, tökéletesen érthető: ez nem békediktátum, hanem egy ország és egy nép eltiprásának dokumentuma, melyhez fogható szerződés nem született az egyetemes történelemben” – olvasható a könyv fülszövegében, és az olvasó csak bólogat, ha bárhol felüti ezt a nem épp könnyű olvasmányt. Döbbenetes. A kizsigerelés módszeressége még ámulatba is ejthetne, ha nem tudnánk, milyen kéjes és sokszor öncélú pusztítás társult ehhez a precizitáshoz.
„Ahogy olvassuk (apránként, mert egyszerre nagyon nehéz megemészteni az olvasottakat), végig azon töprengünk, hogyan is maradt még bármi ebben az országban, hogyan is maradt bármije ennek az országnak és népnek, miközben a szinte kéjelgő felsorolásokat látjuk” – jegyzi meg Nagy Koppány Zsolt kollégánk is a Magyar Nemzet 2020. január 16-i számában közölt ajánlójában.
Helyszűke miatt csak egyetlen passzust idézek most, ebből is kiviláglik, nem az volt a cél, hogy a megcsonkított ország valaha talpra álljon és emelt fővel nézhessen a világ szemébe: „A jelen cikk ötödik bekezdésének fenntartásával Magyarországot terheli az 1918. évi november hó 3-i fegyverszüneti szerződés aláírásától kezdve a Szövetséges és Társult Hatalmak mindazon hadseregei fenntartásának minden költsége, amely hadseregek Magyarországnak a jelen szerződésben megszabott határain belül fekvő területet tartottak megszállva.
A hadsereg fenntartásában benne foglaltatik az emberek és állatok élelmezése, az elszállásolás és elhelyezés, a zsoldok és járulékaik, a fizetések és munkabérek, az alvóhelyek, a fűtés, a világítás, a ruházat, egyéb felszerelés, a lószerszám, a fegyverzet és járművek, a légi szolgálat, a betegek és sebesültek ápolása, az állatorvosi szolgálat és lóápolás, a különféle szállítási szolgálat (vasúton, tengeren, folyón, teherautókkal), a közlekedés és a hírszolgálat, valamint általában minden igazgatási és műszaki szolgálat, amely a csapatok kiképzéséhez, állományuk fenntartásához és katonai teljesítőképességük megőrzéséhez szükséges.”
És ma mégsem ácsorgunk lesütött szemmel Európában.
A következő kiadvány, mely bekerült az útravaló gyűjteménybe, igazából három könyv (és egy nyolcdarabos térképmelléklet). Három antológia egy szép kivitelezésű díszdobozban – egyiket Kosztolányi Dezső szerkesztette (először 1920-ban jelent meg: Vérző Magyarország), a másik kettőt Gyurgyák János (Emlékező Magyarország I–II.). Az Osiris Kiadó a Petőfi Irodalmi Múzeummal együttműködve jelentette meg ezt a sajátos gyűjteményt.
Mint minden antológia esetében, szinte bárki elő tud kapni egy újabb szöveget, amely bizony méltán szerepelhetett volna a centenáriumi kiadványban, és rá tud mutatni szinte egy tucat szerzőre, akik nélkül tökéletesebbnek látná az adott kiadványt.
„Kedves Uram, a közeljövőben könyv jelenik meg Magyarország területi egysége érdekében: az első magyar irredenta könyv. Eszközében szigorúan irodalmi. Céljában harcos. A legelső írók írják. Öntől is kéziratot kérek, verset – nem programkölteményt –, csak olyant, melynek bármily összefüggése is van a magyarsággal, a múltjával, vagy a mostani szenvedésével” – írta Kosztolányi Oláh Gábornak. Ebből világosak a főbb szerkesztési szempontjai és a célja is. Bár „a legmegvásárolhatóbb hitványok egyikének” is titulálták Kosztolányit a Horthy Miklós kormányzó előszavával közreadott antológia miatt, hagyatékából egyértelműen kitűnik, hogy valóban szívén viselte a magyarság ügyét. Hegedűs Gyulának például ezt írta: „Ez a könyv jótékony célt szolgál, s tartalmában és külsejében olyan lesz, hogy megérdemli a szeretetet és a támogatást. […] Légy kedves, és nagyon szép betűkkel hozd. Tüntetnünk kell vele.”
A centenáriumi kiadáshoz Gyurgyák János utószót írt, melyben tételesen számba veszi az antológia 1920-as és a 1928-ban újrakiadott változatának tartalmát. Itt hívja fel a figyelmet a költő egyik 1933-as naplóbejegyzésére is: „Egy nép tragédiája csak közgazdasági katasztrófa. Ennek elintézése, megszüntetése nem miránk tartozik, hanem a képzett szakemberekre. Nekünk olyan jót – emberit – kell írnunk, mint más, nagy népek fiainak, ha tudunk.” Mondhatunk-e ma ennél okosabbat és bölcsebbet? – teszi fel a kérdést Gyurgyák János.
A Gyurgyák János szerkesztette Emlékező Magyarország két kötete ciklusszerűen szerveződik: Tovább vérző Magyarország, Emlékező Magyarország, Okokat és igazságot kereső Magyarország, Megoldást kereső Magyarország, Reménykedő és újra reményét vesztő Magyarország, Felejtő Magyarország – ezek a címek vezetik fel a műveket, utóbbi cím csupán egyetlen szöveget, Kosztolányi Dezső A magyar romokon című versét. Bár a cikluscímek mintha egy folyamat előrehaladását jeleznék, az adott egységbe válogatott irodalmi művek és politikai írások nem követik a történelmi kronológiát, azt az érzést keltve, mintha ezek az állapotok állandóan jelen volnának az elmúlt száz év során megtapasztalt életérzésben, vagy akár egy-egy életművön belül is ciklikusan visszatérnének. („de ami történt, valahogy mégse tud véget érni” – jutnak eszünkbe Pilinszky János sorai.) Ráadásul éppen az egyik legfájdalmasabb vers került a Felejtő Magyarország ciklusba:
„Jaj, hol az arcom?
Jaj, hol a múltam?
Jaj, hol az ágyam?
Jaj, hol a sírom?”
– zárul Kosztolányi verse.
Talán ezzel is jelzi a szerkesztő, hogy ekkora erővel ma már nem tudnak megszólalni a költőink? Talán ez a trauma már kikopott a verssé kristályosodó fájdalmak közül? Vagy más oka lehet, hogy csak Kosztolányi jajszavai sorjáznak ebben a „ciklusban”? És hol vannak a harmincasok, a huszonévesek, a legfiatalabbak? Hol vannak a rendszerváltás után felnövő alkotók írásai? Nincsenek méltó művek vagy csak nem kellettek ide?
Igazából ettől jó egy antológia, hogy marad mit számonkérni. Hogy az olvasó már a tartalomjegyzéket végigbogarászva válaszokat vár a szerkesztőtől. S ha abbahagyja a fejcsóválást és olvasni kezd, a szövegek külön-külön is megérintik vagy vitára sarkallják. Ezek olyan kötetek, hogy olvasásuk közben sokat lehet sóhajtozni, dohogni, bólogatni és könnybe lábadni is – kinek-kinek világnézete, személyisége, élettapasztalata szerint. Ezért külön hálásak lehetünk Gyurgyák Jánosnak.
Az a bravúr pedig csak sokadik lapozgatás, olvasgatás után ötlik szembe, hogy milyen asszociációs útvonalon követik egymást a szövegek. Hol egy-egy tételmondat szavai csengnek egybe, hol egy-egy kép színe és fonákja bukkan fel, máskor meg ez a szövevényes szövegegyüttes hálószerűen vezeti tekintetünket a középpont felé, ahol öles betűkkel írja, hogy Trianon 100. És végül minden olvasó megérkezik ide, azok is, akik észérvek mentén szeretnek lépegetni, azok is, akik érzelmi hullámokon siklanak, és visszatérnek azok is, akik lelkükben sosem távolodnak Trianontól három lépésnél messzebb.
Az antológia fontos értéke a szerkesztő utószava is: Trianon-dilemmáink. Ha van olyan szöveg a témában, melyet valóban minden magyarnak olvasnia kellene, meglehet, hogy ez az. Nem az újdonsága miatt, hanem mert korrekt és higgadt összegzése az egy évszázada fel-felparázsló vitáknak. Dilemmáink vannak, sorolja ő. Indulataink, önsajnálatunk, rutinunk a mások hibáztatásában és a magunkemésztésben, gyarlóságaink – sorolhatjuk, ha nem csak elvi síkon vizsgáljuk ezeket a kérdéseket.
„Mind a válogatással, mind pedig az utószóval az volt a fő célom, hogy régi-új problémákat vessek fel, továbbgondolkodásra sarkalljam az ezzel foglalkozókat, és végül a magam szerény eszközeivel talán a megoldást is elősegítsem. Következtetéseim többéves kutatásaimra alapozódnak, valamint arra az 1000 oldalra, ami bekerült a könyvbe, és a másik 1000-re, ami kimaradt” – írja Gyurgyák, aki megkísérelt egy olyan antológiát összeállítani, amelyben megjelenik száz év magyar politikai és irodalmi elitjének színe-java, függetlenül attól, hogy milyen világnézeti-ideológiai álláspontot képviselnek. Sokakat lehet hiányolni, olyanokat is, akik nagy tömegeket szólítanak meg könyveikkel, előadássorozataikkal, és olyanokat is, akik megérdemelnék a nagyobb publicitást. Persze az olvasó nem tudhatja, hogy ők a szerkesztői rostán potyogtak át vagy maguk zárkóztak el az együttműködéstől. De a végeredményt tekintve talán nem is számít – hiszen értékes, gondolkodásra késztető könyvet kap az olvasó.
Karikatúrák Trianon kapcsán? A gondolat először talán meghökkentő, de ha kinyitjuk Jankovics Marcell Trianon című albumát, pár órát mindenképp szánjunk erre a „belekukkantásra”, mert nagyon nehéz nem együltünkben végigolvasni. A Méry-Ratio Kiadó által megjelentetett igényes kiadvány a politikai szatírák fanyar-intellektuális humorát társítja a tárgyilagos történelemleckével és személyes hangvételű családtörténeti reflexiókkal. Jankovics Marcell az előszóban a családjáról mesél, emberekről, akik jó magyarok voltak vagy jó magyarrá lettek. Aztán rögtön belevágunk, a kronológiát követve megismerhetjük a trianoni döntés előzményeit és okait (és ezek Mohácsnál kezdődnek), a békeszerződés megszületésének történetét, Trianon utóhatását, a II. világháború utáni időszakot, melynek utolsó rajzain Adrian Năstase román kormányfő és Medgyessy Péter koccintanak 2002. december 1-én, majd Traian Băsescu hajóskapitány zászlójelzéseit látjuk: „A Dnyesztertől a Tiszáig, 2016. december 1.”
Jankovics Marcell megjegyzi, hogy Trianon emlékezetéből az utca embere nem sokat lát, „többnyire csak az autók Nagy-Magyarország-matricáit”. Talán ezt ellensúlyozandó született ez a rajzokkal teli történelmi gyorstalpaló. Utóbbi definíció nyilván leegyszerűsítés, hiszen ez a könyv jóval több annál: tetten érhető benne a kultúrtörténész tájékozottsága és az animációsfilm-rendező dramaturgiai felkészültsége is – a tények kronológiáján túl a megjelenített karakterek, a képek és a kísérőszövegek ritmusa mind-mind Jankovics Marcell sajátos mesélőkedvét tükrözik. Az ismert történelmi alakok közé így csempészi be a családi legendáriumokban ráhagyományozott áldozatok történeteit, nemcsak emléket állít nekik, hanem ezzel is érzékelteti, hogy a statisztikák számadatai mögött sorsok vannak.
Hatalmas vállalás volt ez az album. Megbízható ismeretanyagot, döbbenetes erősségű rajzokat vonultat fel. Az egyik pillanatban még mosolygunk Gheorghe Funar kolozsvári polgármester piros-fehér-zöld virágokat tépkedő karikatúráján, másik pillantásunk nyomán viszont elkomorul a tekintetünk és gombóc ugrik a torkunkba: a társadalomkritikát sem mellőző rajzok szemléltetik, hogyan változott meg Pozsony és Kolozsvár lakosságának etnikai összetétele.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 30-i számában.)