Időt kaptunk az elcsendesedésre, a számvetésre. Jó lenne tudni, hogy bölcs Noéként tesszük bárkánkra azt, ami valóban értékes. Megadatott a lehetőség, de élünk-e vele? Nem tudom. Amit tudok: állunk a volt és a lesz pengeéles mezsgyéjén, s közben megpróbálunk úgy egyensúlyozni, hogy le ne zuhanjunk. És bízunk abban, ha mégis lehúzna a mélység, akkor kinyújtja felénk a kezét és tenyerébe emel az, aki mindig velünk van. Akiben eleitől fogva bíztunk, de akinek parancsolatairól a nagy és hamis akarásokkal terhes időkben oly sokszor elfeledkeztünk.
Mottó: „Ne ölj! A földi élet-piactéren
mindig csak adhatsz, kezed nem vehet
sem a máséból, sem a magadéból.
(Gondolkodtam, hogy így vagy úgy esetleg…
De nem lehet, nem hagyható a téboly.)”
(Farkas Wellmann Éva: Sem a máséból, sem a magadéból)
Nem. Nem kéne erről írni, beszélni. De nem lehet elhallgatni sem. A bergamói úton halottakat szállító katonai konvoj. A kórházi folyosó padlóján fekvő szenvedők. Az elgyötört arcú orvos, aki azt mondja: kevés a lélegeztetőgép, naponta kell döntés hoznia: kinek jár az élet, kinek a halál. Visszavonhatatlanul beégtek retinámba a koronavírus-járvány megrendítő krónikájának képei.
A képzelt mindenhatóságának fényétől elvakított emberiség, az ember tragédiája itt zajlik körülöttünk, és szül olyan torz helyzeteket, amire azt mondjuk: ez nem normális. Embertelen. Velünk történik, mégis felfoghatatlan. Rémálomnak tűnik az, hogy oly korban élünk, amikor csalóka biztonságérzetet az arcunkat eltakaró maszk ad, amikor nem ölelhetjük magunkhoz szeretteinket, barátainkat. Valami végérvényesen elromlott. Valami végérvényesen megváltozott. Valahol, valamikor elszabadult a láthatatlan ellenség, és hiába a legmodernebb fegyverarzenál, hiába a pénz, a hatalom, a tudás, itt és most nem véd meg tőle egyik sem. „Láthatóvá válnak ürességeink.” Nem emberi mértékkel mérhető valóság ez, amelyben a gyógyításra felesküdött orvos arra kényszerül, hogy eldöntse: kinek az élete értékesebb? Kinek van több joga az élethez?
Összemérni az összemérhetetlent – nem emberi léptékű a feladat. Keresztényi kultúránk alapja az élet szentsége. Egyenlő joga van hozzá minden halandónak, az anyaméhben ringatózó, még meg nem születettnek épp úgy, mint az ereje teljében levő ifjúnak és az élet bölcsességével megáldott aggnak. Az élettől megfosztani bárkit: bűn. Dönthet-e magabiztosan, tiszta lelkiismerettel embertársa sorsáról az, aki az élet védelmére esküdött fel? És ha igen, akkor milyen erkölcsi, etikai, szakmai normák szerint? Mi az a parancsolat, ami felhatalmazást ad neki, a halandónak arra, hogy kimondja: neked az élet, neked a halál. És ha ítélni kényszerül, kinek, minek engedelmeskedjen? Az etikai kódexnek, amit nagy tudású gyógyítók írtak a járvány idejére azért, hogy az emberségesen határozhasson? Hogy a bizonytalanságban legyen egy biztos pont, amiben megkapaszkodhasson?
Vagy dobja sutba az emberit, és az isteni parancsolatra hallgasson? Arra a minden időkben érvényesre, amit Mózes kőtáblába vésve hozott le a Sinai-hegyről, s ami úgy szól: „Ne ölj!”? Arra, amit az élet és halál ura adott nekünk, de amit megszegett már az idők kezdetén a paradicsomi emberpár gyermeke, a testvérgyilkos Káin, és amiről azóta is folyton elfeledkezik a háborúskodó ember? Ha az etikai kódex szerint cselekszik, megszegi-e ezt a parancsolatot az orvos? Felülírhatja-e ebben a lélekölő háborúban az isteni parancsolatot az emberi? Áldozat vagy bűnös az, aki ma, tán épp a Teremtő akaratából, Istent játszani kényszerül? Ítélkezhetünk-e felette? Meg tudnánk-e érteni őt, elfogadnánk-e a szigorúan szakmai szempontok szerint meghozott döntését, ha a mi hozzátartozónknak nem jutna lélegeztetőgép? Megbocsátanánk-e neki? És ő, aki ítélni kényszerült, meg tud-e valaha bocsátani önmagának? Nem tudom a választ.
Amit tudok: sosem volt hozzám ilyen közel az élet, és sosem volt ilyen közel a halál. Néha elfog a félelem látván, visszavonhatatlanul elsüllyed a régi, jól ismert, és vajúdva születik az új, ismeretlen rend. Mondják, és erősen próbálom elhinni: más lesz, jobb lesz, mert mi is mások leszünk.
Időt kaptunk az elcsendesedésre, a számvetésre. Jó lenne tudni, hogy bölcs Noéként tesszük bárkánkra azt, ami valóban értékes. Megadatott a lehetőség, de élünk-e vele? Nem tudom. Amit tudok: állunk a volt és a lesz pengeéles mezsgyéjén, s közben megpróbálunk úgy egyensúlyozni, hogy le ne zuhanjunk. És bízunk abban, ha mégis lehúzna a mélység, akkor kinyújtja felénk a kezét és tenyerébe emel az, aki mindig velünk van. Akiben eleitől fogva bíztunk, de akinek parancsolatairól a nagy és hamis akarásokkal terhes időkben oly sokszor elfeledkeztünk.
Mert egyszer véget ér ez a szörnyűség, és kell, hogy legyen emberi arcunk, amit megcsókolhat a költő.
