Harag György: „A közönség rendszerint nem a darabot kívánja látni, hanem az évszázadok óta rárakódott sablonokat szeretné viszontlátni az előadásban.”
Harag György 1925. június 4-én született Margittán, de igazi gyerekkor-nosztalgiával Tasnádra gondolt, ahol a harmincas évek elejétől élt a család. Középiskolai tanulmányait Nagyváradon végezte, majd érettségi után egy évig segédmunkásként dolgozott és kerámiakészítést tanult Budapesten. 1944 májusában szüleivel és két öccsével együtt deportálták, a szilágysomlyói gettóba kerültek, a téglagyár területén egy hónapig tartották őket szabad ég alatt. Harag György az auschwitzi láger kapujában látta utoljára családját 1944. június 8-án, amikor különválasztották az azonnali halálra és a kényszermunkára ítélteket. A 72331-es nyilvántartási számot tetoválták a karjára, majd néhány nap múlva Mauthausenbe menetelt. 180 cm magas férfi, sovány testalkatú, arca ovális, szeme kék, orra, szája, füle, fogazata normális, haja szőke, különleges ismertetőjele, jellegzetessége nincsen – ez derül ki róla az 1944. június 13-án írt lágerkártyából. „Azt hiszem, különös a természetem – vagy túl fiatal voltam ahhoz, hogy felfogjam, amit átéltem – mert a szörnyűségek sem fizikailag, sem lelkileg nem traumatizáltak egész életemre, mint annyi más túlélőt. Pedig emberi képzeletet felülmúló szenvedésben volt részünk” – jegyezte meg egy későbbi interjúban.
Mauthausenből Ebenseebe vitték, hónapokig mínusz húszfokos hidegben dolgoztak egy szál ingben, a hegyet bontották, mert a németek egy lebombázhatatlan lőszergyárat akartak létesíteni. Harag György egyik nap huszonöt botütést kapott, sebei hamarosan eltályogosodtak, ezért a lágerkórházba került. „Többször is megoperáltak, érzéstelenítés, gyógyszer nélkül. De talán mégis ennek köszönhetem az életemet. Hogy a telet fekve, pléd alatt, a kórházban vészeltem át. […] Közvetlenül a felszabadulás előtt már jóformán hullák között feküdtem, majdnem olyanszerű állapotban, mint az aggkori végelgyengülés lehet. És ebben a félig önkívületi állapotban hallottam, vagy csak úgy rémlik, hogy hallottam, hogy az orvosok vitatkoznak mellettem: – Adjuk be ezt a C-vitamin-injekciót neki? Úgyis kimúlik... Hallottam Benedek doktor hangját: – Ez a legfiatalabb, adjuk be... – S kaptam egy utolsó percig rejtegetett, salvarsannal és bizmuttal kevert C-vitamin-injekciót. Lehet, hogy ezért maradtam életben” – mondta el egyszer Marosi Ildikó kérdésére. Az 1500 fős szállítmányból egyedül Harag György maradt életben. 1945 májusában tért haza Tasnádra. Ő sosem hozta szóba, de ha kérdezték a lágerről, sosem beszélt gyűlölettel, és azt mondta, akit érdekel, mi történt ott, Nyiszli Miklós Orvos voltam Auschwitzban című könyve pontosan leírja.
Hosszú lábadozás után gyógyult meg, majd felvételizett a kolozsvári Zenei és Színművészeti Akadémia színész szakára. A legjobb négy évfolyamtársával együtt még elsőévesként szerződtették a színházhoz, 1949-től már rendezett is.
1953-ban a végzős hallgatók Nagybányán – az ott már működő román társulat mellett – magyar tagozatot alapítottak, és Harag Györgyöt felkérték, hogy menjen velük. 1960-ig volt ennek a fiatalokból álló társulatnak az igazgató-főrendezője. „Összehoztam egy igazi társulatot, egy olyan egységes közösséget, amely úgy élt, mint később a Living vagy a Grotowski-csapat. Egy tömbházban laktunk, az ajtókat soha nem zártuk be, egész nap együtt voltunk, csak a színháznak éltünk” – idézte fel ezt a hőskort, amikor hátrahagyva a kolozsvári biztos állást és ígéretes pályát, Nagybányán igyekezett megteremteni azt a közeget, amely lehetővé teszi a színház új útjainak kiépítését. „Az előadásaink nem voltak tökéletesek, de nagyon sok érdekes dolog volt bennük. Különösen nagyszerű volt a hit, a dinamizmus, az önfeláldozás. Estéről estére lehetett érezni, hogy életre-halálra megy a játék. Én is kipróbáltam mindazt, amit négy éven át tanáraimtól megtanultam” – összegezte ezeket az éveket.
1956-ban a színház Nagybányáról áttelepült Szatmárnémetibe, ahol összehasonlíthatatlanul jobb körülményeket biztosítottak számukra. (A szatmárnémeti magyar társulat ma Harag György nevét viseli.) Önálló tanulmányként használhatók ma is a Hamlet-rendezésével kapcsolatos jegyzetei, amelyek két nagy címszó alatt készültek: A Hamlet rendezői felfogása és Jegyzetek a Hamlet rendezői megoldásaira – hívja fel a figyelmet Csirák Csaba.
Harag György színházi pályája Kolozsváron kezdődött és itt fejezte be hatvanéves korában a Magyar Színház főrendezőjeként. „Nemcsak a román, a romániai magyar nyelvű színháznak, s nem csupán az egyetemes magyar színháznak volt kiemelkedő alkotója; a huszadik század második felében Európa egyik legjelentősebb rendezőjévé vált” – írja róla Nánay István. Pályatársai és egykori kollégái pedig rendre kiemelik, hogy mindenkit egyenrangú alkotótársnak tekintett, türelemmel, szeretettel és őszinte érdeklődéssel hallgatta meg őket, és úgy vezette a próbafolyamatot, hogy az alkotók az üzenettel tudjanak azonosulni és hitelesen megszólalni.
Most nem vehetjük számba, hogy milyen hatások formálták a színházi koncepcióját, kezdve a gyerekfejjel látott, hullámzó minőségű előadásoktól a moszkvai tanulmányúton át, ahol megtapasztalhatta Sztanyiszlavszkij szellemének élő hatását, a marosvásárhelyi iskoláig, Tompa Miklós rendezői világáig vagy a román és magyar társulatokkal közös munkákig. Ugyanígy nincs most tér legendás előadásokat megidézni vagy méltó módon bemutatni, mennyi mindent köszönhet a magyar drámairodalom annak, hogy egy ilyen formátumú rendező kiemelt ügyként kezelte a kortárs irodalom megszólaltatását, ezért inkább olyan – olykor szállóigévé vált – elveit, szempontjait sorakoztatjuk fel, melyekből hűebben kirajzolódik Harag György rendezői nagysága, valamint azok a kihívások, melyek a korszak sajátosságaiból is fakadtak.
• „Meg kell vallani, hogy alig van mozzanat, amit ne vettem volna át valakitől. A sikolyokat, a szaladgálást, mindent. S mégsem másolások az előadásaim. Másoktól tanultam, de a saját világomból alakítottam ki az előadást. A magam gondolatait fogalmaztam meg. Ezért mondhatom, hogy nem vagyok epigon, s ezért tölt el örömmel, hogy nem csinálok utánjátszó színházat.”
• „Van egyfajta provinciális szorongás, elzárkózás, hiányzik a nyitás egymás felé, a kommunikáció, az az atmoszféra, amelyben az egymás bírálata, alkotói támogatása lehetséges. A rendezők lényegében önmagukba zárva, a bírálatok, a színikritikák nyomása alatt mind nagyobb szorongással dolgoznak.”
• „A kritikák többségében nyoma sincs a korszerű színjátszásért folytatott harc igényének.”
• „Keressük a darabot, igen, azt az igazit, a rendkívülit, amely talán kisegít bennünket a kátyúból… valamit tennünk kell, ha nem akarjuk, hogy színházunk menthetetlenül a vidékiesség unalmába fulladjon.”
• „A színház elsőrendű feladata, hogy hazai színpadi művek ősbemutatójával jeleskedjék.”
• „Nem akarom én a felelősséget a kritikusokra hárítani, de a közeget, amelyben dolgozunk, befolyásolják. Mi a közegünk? A legfontosabb a közönség – »az én édes közönségeim«, ahogy Fedák Sári mondta –, de az ma már a legdemagógabb és a legnagyobb tapsokat kiváltó mondat, hogy én a közönségnek játszom. Ha a közönségközegre gondolok, nem kell többet művelődni, mert amennyi műveltsége a színésznek van, az sok is. Lényegesebb lehetne az a közeg, amelyet a kritika képviselhetne azzal, hogy mindig újra serkentene bennünket, egy magasabb rendű színházcsinálásra – de ilyen kritika nem létezik.”
• „A közönség rendszerint nem a darabot kívánja látni, hanem az évszázadok óta rárakódott sablonokat szeretné viszontlátni az előadásban.”
• „Azt kérdezték tőlem: Újvidéken három Csehovot is rendeztél, itt miért nem csinálsz legalább egyet? Azért, mert nem vagyok hajlandó két és fél hónap energiát, várakozást – és nem csak az enyémet, mindannyiunkét – beleölni egy olyan előadásba, amely néhány száz embernek készül. Sem egy Shakespeare-t, sem egy Goethét, sem egy Gorkijt nem veszek elő, mert túl vagyok azon az avantgárd perióduson, amikor mindegy volt, mennyien vannak a nézőtéren, az volt a lényeg, hogy én kifejezzem önmagamat. Ma már visszhang kell, várakozás kell, igény kell.”
• „…díszlet és zene, világítás és kosztüm, tehát minden, ami hozzátartozik az előadáshoz, magával a rendezéssel egyenértékű. Az én előadásaimban a díszlet- és jelmeztervező ma már olyan belső munkatárs, aki ott van minden próbán, és akivel együtt szüljük meg az előadás momentumait. Ilyen munkatársam volt Florica Mălureani, Kölönte Zsolt. Számukra nem a tér volt érdekes, hogy plasztikailag vagy praktikusan milyen a díszlet. Csak az az érdekes, hogy miről kell szólnia az előadásnak. Ez ugyanolyan problémája a díszlettervezőnek vagy a zeneszerzőnek, mint a rendezőnek.”
• Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabja kapcsán: „Szerintem ebben a műben Móricz drámát is írt, egyébként meg kellene maradjunk az olcsó szórakoztatás vagy nevettetés szándékánál. Ha ehhez a műhöz hozzáolvassuk és hozzátanuljuk Móricz műveinek egészét, láthatóvá lesz ennek a világnak az önpusztítása, vak, önmagát elemésztő dacos duhajkodása és kikerülhetetlen végzetbe rohanása. Az a virtus, dac, gőg, büszkeség, a származás hamis illúziójában gyökértelenné és megújulni képtelenné vált réteg, amelynek sorsa bármilyen vígjátékinak is tűnik, de tragédiába fullad. Egy sajátosan önpusztító magyar jelenség feltárása.”
• „Semmit sem szabad örökérvényűnek kikiáltanunk, hiszen az állandó megújulás folyamatában ez anakronizmus lenne.”
„Én itt maradok!” – kiáltotta Firsz, az öreg szolga Csehov Cseresznyéskertjének utolsó jelenetében Marosvásárhelyen. 1985-ben Harag György már nagybetegen állította színpadra a darabot a Marosvásárhelyi Állami Színház román tagozatával. Firsz utolsó mondata az ő búcsúüzenete is volt.
Források:
Csirák Csaba: A szatmárnémeti színjátszás otthonai. Otthonom Szatmár megye 18. Szatmárnémeti, 2003.
Csirák Csaba: 50 év krónikája, Otthonom Szatmár megye 19. Szatmárnémeti, 2003.
Kötő József: A színház fanatikusa. Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2004.
Marosi Ildikó: Emlékpróba. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005.
Nánay István: Harag György színháza. Pesti Szalon Könyvkiadó, 1992.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 6-i számában.)