Szentmártoni János | A próza ideje

Szentmártoni János 2020. június 06., 07:53

Nem eredményeket akarok, hanem pillanatokat, amiket megélek. Illatokat, amiket belélegzem. Tapintható világot, amit ujjhegyem pórusaival fedezek fel fokról fokra. Hallgatni a rozsdafarkú csettegését a fészke körül ólálkodó macska fölött, a tenger morajával felérő lombzúgást a völgyből. Érezni, ahogy áttűz a nap, átfúj a szél, átmos a víz…

Kuti Dénes: Predesztináció (olaj, vászon, 120 × 100 cm, 2016)

Nemsokára regényt fogok írni. Elég volt a rohanásból. Még a karantént is olyan tempóban éltem itthon, hogy szörnyű. Napi tíz-tizenkét órát püföltem munkaügyben a laptopot, s kint a kertemben közben lezajlott a tavasz. Egy helyben is versenyt futottam az idővel, a járvánnyal, az életemmel. És hiába. Eredmény nem sok, legalábbis ami látható. De innentől nem eredményeket akarok, hanem pillanatokat, amiket megélek. Illatokat, amiket belélegzem. Tapintható világot, amit ujjhegyem pórusaival fedezek fel fokról fokra. Hallgatni a rozsdafarkú csettegését a fészke körül ólálkodó macska fölött, a tenger morajával felérő lombzúgást a völgyből. Érezni, ahogy áttűz a nap, átfúj a szél, átmos a víz…

Ezt a szanaszét vibrálást, ami jelenleg az agyam, csak tartós és szívós prózaírással lehet majd elcsitítani, mederbe terelni. A villámlásszerű versek lehet, hogy csak még inkább felzaklatnák. De ha rákényszerítem, hogy rendszeresen és kiszámíthatóan, bizonyos időközönként csak egyfelé koncentráljon, vagyis befelé, akkor van esély arra, hogy újra feltöltődik az emlékek ásványaival. Muszáj újra meghallanom a gondolataimat. Nem csupán az ötleteim, a meglátásaim, a javaslataim, amelyekkel a hétköznapokat próbálom kitölteni – hanem a gondolataim, amelyekkel az életemet kéne.

Sokszor pazarlóan élünk, eltékozoljuk, ami szent, s kuporgatjuk, ami hasztalan és értéktelen. Nincs időnk rádöbbenni arra, hogy fordítva kellene. Úgy tovább tartana az út, a csend, a szomjunkat oltó béke.

Kisgyerek koromban órákig bámultam kamratetőnkről a vonuló felhőket. Mintha meg akartam volna érteni valami felfoghatatlant. Azt a roppant egészet, amelynek körforgásában elenyésző kis pont a hullámpaláról bámuló gyerek, mégis része, s ezt abban a pillanatban meg is érzi. Borzongtató és csodálatos élmény volt néha.

Azóta berepültem a fél világot, álldogáltam óceán partján, viking kikötőkben, kenguruk földjén, világvárosok híres épületei előtt – s mintha mindenütt azt a semmihez sem hasonlítható érzést kerestem volna, amit később földrengések temettek törmelékhegyek alá. Azt a külvárosi kamratetőt, amely felszívódott gyerekkorom nyaraiban. Azt a pár pillanatot, amikor eggyé válsz mindennel, ami körülvesz, még azzal is, amely közömbösen forog óriás csillagszerkezetével az idők kezdete óta, s amelyre a vadakat riasztó tábortüzek fényköréből is csak lopva mertek kipillantani az őseink.

Eljött a próza ideje. Nem mintha nem vágyakoznék a vers ledér kalandjai után. De most föl kell szántanom az utat, amin idáig elvergődtem, hogy kiszabaduljanak a tanulság lidércei. Valamit össze kell raknom. Valamit, ami régóta hiányzik, ha valaha is létezett egyáltalán.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 6-i számában.)