Bonczidai Éva | Békesség néked, Lujos mester!

Bonczidai Éva 2020. június 10., 09:08

Az áldott ember talán arról ismerszik meg, hogy szeretettel mosolyodnak el a neve hallatán. Kő Pál ilyen ember. Nemrég szíven ütött a hír, hogy eltávozott. Aztán azon kaptam magam, hogy mosolygok, mert eszembe jutott az első találkozásunk.

Kő Pál és Kókusz – Fotó: Éberling András
A képre kattintva galéria érhető el.

Az áldott ember talán arról ismerszik meg, hogy szeretettel mosolyodnak el a neve hallatán. Kő Pál ilyen ember. Nemrég szíven ütött a hír, hogy eltávozott. Aztán azon kaptam magam, hogy mosolygok, mert eszembe jutott az első találkozásunk. 2016 nyarán Hevesen látogattuk meg Éberling András kollégámmal, a Nyamnyam nevű süteménybolt előtt találkoztunk. Sütemény és egy nagy pohár csapvíz – csak hogy legyen erőnk végigjárni mindent, amit látnunk kell. Szabadkozásnak helye nincs. „Most én vagyok a főkolbász” – jelenti ki, tehát szót kell fogadnunk.

A Kossuth-díjas szobrászművészhez jöttem, a Nemzet Művészéhez, a professor emeritushoz – mindent elolvastam róla, ami fellelhető volt, nehogy azt érezze, pazarlom az idejét, és tudjunk érdemben beszélgetni a pályájáról. Aztán a szigorú professzor helyett egy csupa derű ember fogadott, mintha rokonom lenne, nagybácsi, akivel valami furcsa okból csak most találkozunk először. Úgy kalauzolt végig Hevesen, a számára fontos helyszíneken, hogy a nap végére úgy éreztem, itthon vagyok – emberek portréit, sorsokat, történeteket is kaptam a helyrajzi ismeretek mellé. Végigbogarásztuk az állandó tárlatát: egyik kedvencem az ébenfa öregasszony „hófekete” órával; ez a különös szoborvallomás az időről a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona. De itt van a ketrecben ülő szárnykészítő is, a Balázs János cigány festőről mintázott szoborhoz csirkecsontot, fonaldarabokat, partvisnyelet is használt az alkotó. „Szegénység volt, szegénységből alkottunk” – idézte fel azt az időt, amikor már-már elérhetetlennek tűnt egy megvalósult bronzszobor.

„A terrakotta a leggyönyörűbb. Az égetett agyag a legősibb dolog” – sóhajtott a mester a szüleinek emléket állító, festett szobrok előtt. Maczky Béla posztósapkás portréja és az Anyám könyvei című alkotások egymás mellett láthatók. És máris belecsöppentünk egy regénybe illő szerelmi történetbe, mely azt is megmagyarázza, hogy a sokak által csak Lujos mesterként emlegetett művészről szóló életrajzokban a neve után miért következik egy zárójeles felsorolás: Kő Pál (Pataki Lajos, Maczky Levente Lajos, Maczky Levente, Maczky Lajos, Lujos). A cselédlány Pataki Terézia szemet vetett az úrfira, Maczky Bélára, és ebből a szenvedélyből született meg a fiuk 1941. június 2-án Perespusztán. A gyermeket az édesanyja családnevén, Pataki Lajosként anyakönyvezték, az édesapja viszont, amikor az elemi iskolába íratta, Maczky Leventeként jelentette be. A Kő Pál nevet pedig felnőttként már maga választotta.

Az Eötvös József Református Oktatási Központhoz érve már a feladatokat sorolta, hogyan lehetne méltó otthont teremteni műalkotásoknak, mennyi kallódó érték van szétszórva a világban, mennyi mindenre kellene jobban vigyáznunk – és mindez nem sopánkodás volt, hanem igazi tettvágy, helyszíneket is mutatott, hol lehetne méltó kiállítóhelyeket létrehozni. Harminc évig ez az oktatási központ biztosított helyszínt Kő Pál művésztelepének, ahova nyaranta a tanítványaival pár hétre kivonultak a hétköznapokból. Különleges műalkotások között tanulhatnak a hevesi diákok, a parkban lépten-nyomon szobrokat találhatunk, de már ide is befészkelte magát az enyészet. Például egy magasított teraszon találtunk rá a madaras fa maradványára. „Nemrég kidőlt, pedig hogy szerettem! Mindenki madarakat készített, ráraktuk, minden kis gallyra jutott egy. Újra fel akarom állítani a madaras fát, a tetejébe meg csinálok egy pávát” – mondta dacosan a mester. A fenyőfa alá támasztott méretes kőtömböt is mutatta: „Ott a kövem. Fogok bele siríteni valamit.”

Akkoriban az Epreskertből is azért hurcolkodott haza és hagyta abba a tanítást, hogy legyen ideje még három vállalását megcsinálni. Nem tudom, mit tervezett. Azt mondta, nem beszélhet róla, mert akkor nem fogja megcsinálni.

A hevesi kórház udvarán is áll két alkotása: az Ünnep és Szegő Imre orvos bronzszobra. Itt tanultam meg, hogy a szobrokat mindig körbe kell járni, amikor Kő Pál, óvatosan lépkedve a virágágyásban, a szobor mögé hívott, hogy megnézhessem: „Itt van Betti is, az ő kicsi felesége – egy portré egy kis fácskán. Betti nagyon beteg volt, és Szegő hiába volt kiváló orvos, nem tudta őt megmenteni.” Amikor évek múlva a lapban közzétettük a szobor hátát, Lujos mester felhívott, hogy ezt külön megköszönje. Akkor panaszolta el, hogy azóta eltűnt ez az ágacska a portréval. Gyakran mostoha a Kő Pál-szobrok sorsa. Az egyik első nagyobb köztéri munkája, a Mohácsi Történelmi Emlékhely részeként állított hatalmas, festett, fém- és csontberakásokkal díszített fa sírjelei is pusztulnak megfelelő gondozás híján. Ez nagyon bántotta a mestert. Amikor legutóbb a műtermében voltunk, ismét szóba hozta, mutatta, hogy egy új szélhárfát készít: „Ha kifaragom végre, kiöntetem bronzból. Mert egyet elloptak a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyről, és nem bírom elviselni, hogy nincs meg.”

A Maczky nagyapa felújított háza nemcsak a család élettere, hanem a legendáké is. Minden szegletéről külön cikket lehetne írni, de leginkább a műtermet tudom felidézni, ahova később is visszalátogattunk. „Az itthoni műtermem most úgy néz ki, mint egy idős író menedékhelye. A tudós dolgozószobája könyvkupacokkal” – szabadkozott a mester. De igazából olyan volt, mintha az emlékei között nézelődnénk: az utolsó papírfecni is jelent valamit, hiszen eltette, megőrizte, fontos volt neki valamiért. Amíg beszélgettünk, időnként kutakodott a polcon, előszedett egy-egy albumot, meghívót, a diákjaihoz, a barátaihoz kötődő dolgokat – mindent és mindenkit számon tartott. Az ő műveiket is féltő gonddal vigyázta. Mesteréről, Somogyi Józsefről mindig hálával beszélt, a tanítványairól tisztelettel.

Az életműve mellett ezt az emberséget is ajándékba kaptuk általa. Olyan egyszerűnek tűnő dolgokra adott példát, mint az adott szó becsülete, egy-egy igazi, kézzel írott levél a felszínes pötyögés helyett, őszinte érdeklődés a csevegés helyett. S hogy számára mindez magától értetődő volt, mint az is, hogy senkit nem enged el ajándék nélkül. Feltarisznyált – a szó földi értelmében is, dinnyét, kolbászt csomagolt, mintha nem egy órát autóznánk hazáig, hanem hosszú útra indulnánk. Feltarisznyált – a lelkünket is, hiszen mindannyiunk előtt hosszú út áll.

{K1}