Esem szét, esik szét a világom, ahogy haladok éjszaka, arcomba csap az eső, a házfalhoz ken a szél. Elindultam, hogy vegyek még. Nem volt elég.
– Miért csinálod ezt velem?
Esem szét, esik szét a világom, ahogy haladok éjszaka, arcomba csap az eső, a házfalhoz ken a szél. Elindultam, hogy vegyek még. Nem volt elég.
– Miért csinálod ezt velem?
– Mit csinálok.
– Miért csinálod ezt velem, miért, miért, miért csinálod, meg akarsz ölni? – A nő üvöltözött. Sikított.
Az arcáról lefolyt a festék, a szeme alatt kék gödrök, a száján elkenődött vörös rúzs. Tépte a saját haját, a füléből mintha csápok nőttek volna ki. Nagy, zsíros, zöld csápok és felém közeledtek.
– Miért csinálod miért csinálod, megölsz, szétszedsz, miattad vagyok ilyen, én egy normális nő voltaaaaaaaaaaaammmmmmmmmmmmmmmm.
A hangja elcsúszott, mély lett és fémes, egyre ijesztőbb volt ez a helyzet, én csak ültem és néztem rá. Nem emlékeztem hogy kerültem oda. Ki ez a nő. És ki vagyok én. A hangja mélyről jött, mintha egyszerre jönne alólam, a falból és a plafonból.
– Mi bajod? – kérdeztem. A hangom nem az enyém volt. Az életem nem az enyém volt.
– Te vagy a bajooooooooooooooom, te vagy, te vagy, te mocsok utolsó senki te – a nő hörgött, az állkapcsa akkora lett, mint egy majomé, a szemem láttára változott át szörnyeteggé. A szemeiből kék zselé folyt, a füleiből nőtt nyálkás, lüktető és vonagló csápok felém közeledtek. Egy hang darált a fülembe, a fejem mögül jött, hasonlított az én hangomra.
– Az éveid számával nő a bölcsességed is. A bölcsességed segít megérteni a dolgokat. Hajolj el, hajolj el, hajolj el.
Nem tudtam, az én hangom-e. Nem éreztem a testem se, nem éreztem önmagam, nem tudtam, hány éves vagyok. Nem tudtam, ki vagyok. Nem tudtam, mi ez a hely és ki ez a nő. Elvesztem az időben. Feloldódtam a térben. Nem volt fejem, nem voltak végtagjaim, nem volt mellkasom, nem volt szívem, nem voltak sejtjeim. Hogy lehet, hogy mégis ott voltam?
– Egyszer már eljáttttszzzzzootttttaaaad ezt velem, egyszer, egyszer, nem egyszer, ezerszeeeeeeer – a nő egy szétfolyó hang volt már csak. El kellett tűnnöm onnan. De hol van az onnan? És hol az itt?
Esem szét, esik szét a világom, ahogy haladok éjszaka, arcomba csap az eső, a házfalhoz ken a szél.
Nem tudom, mióta megyek. Érzem az arcomon a nedvességet, érzem a szelet a bőrömön, érzem a tagjaim, érzem a levegőt a tüdőmben. Visszaváltoztam, és csak a mozgás tart életben. Hideg van, és ez jó. A fények pillanatfelvételek, az utcai lámpák a földből kimeredő tűk a sötét ég felé. Haladok. Haladok.
A nőről rémlik, hogy egyszer szép volt. A hangja mézes bársony volt, a nyelve kígyónyelv és a körmei saskarmok, vörösre festve. Nem kerestétek meg magatokat, hát megtaláltatok engem – mondta, hörögte, fém tépi szét a bársonyt, rozsdás penge szakít bele a húsba – A hívek mind így cselekszenek. Azt mondom hát nektek, veszítsetek el most már engem, és találjátok meg végre önmagatokat – vörös karmai a gerincoszlopot simogatják, a csigolyákat karcolják, melyik világban tér vissza vajon ez az érzés, melyik állapotban – Más szemmel keresem majd akkor, akiket elveszítettem, más szeretettel foglak szeretni benneteket.
Mondom, mondom, bízz, áss, bízvást mondom – a hangja mézes bársony, csöpög a fülembe, a fülem helyére, csorog a hallójáratokon, keresztül az agyamon, a helyén, az űrben – mondom, hogy a barátaim lesztek még egykor, egy kor, még egy kör, még egyszer, még egy koron, a barátaim lesztek és gyermekei a reménynek: én pedig eljövök közétek akkor, hogy együtt üljem meg veletek a hatalmas délidőnek az ünnepét. A nő kígyó, a nő sas, a nő karom volt, a nő a barlangban ül, én felette lebegek, lebegnék, ha lennék. A hatalmas délidő pedig az, mikor az ember pályáját félig befutva megáll középen, az állat és az emberebb ember, az emberfölötti ember között, és ünnepli az estbe hajló alkonyi utat, mert új reggel felé visz az út. Maga áldja meg magamagát akkor az alábukó, mert minden isten halott. Azt akarjuk, hogy az embert felülmúló ember éljen, istenítse az Übermenscheket, ez legyen majd utolsó akaratunk a nagy délidőn. A nő vörös kígyó és borzas sas, így szól és lenyel, magába szippant a szépsége.
– Add a fecskendőt – mondta.
A nő szép volt, a tűszúrások se csúfították el a karját. Elvitte az agyamat, kizsigerelte, kiszárította, port csinált belőle, és porhüvelyem előtt a hüvelyébe lőtte.
– Ne menj el, mert rám tör a tompa mélabú – suttogtam németül, minden isten halott, mindenki mindenhol él, csak mi vagyunk itt bezárva egymás agyába.
– Miért csinálod ezt velem?
– Mit csinálok – a hangom hang. De nem az enyém. Csak rezgés az üres szobában. Egy fecske, ami átrepül az fénnyel teli szobán, ablakon be és ablakon ki, és az ablakokon kívül csak üresség és sötét és űr, és a madár ott repül, ebben az ürességben, álló lebegés fokozhatatlan sebességgel, és csak azt a pillanatnyi fényt viszi magával, ez volt az, ez volt valami forró meleg és fényes, amin átrepültünk, ennek az emléke az élet. A hangom is már csak emlék a fekete űrben.
Esem szét, esik szét a világom, ahogy haladok éjszaka, arcomba csap az eső, szétszed darabokra és elvisz, elvisz, elvisz innen a szél.