Vetró András: Szeretném, ha szobraim kis tükrök szerepét töltenék be, mely előtt a szemlélő felfedi majd önnönmaga legbensőbb rezdüléseit. Hiszem apám vallomását, ami a művészi tett elsőbbségét hirdeti a látva lássanakkal szemben.
– Borcsa János fogalmazta meg, hogy egy szobrot körüljárván azt nézi, „mennyire erősít meg sejtéseinkben és elveinkben, vagy milyen mértékben mozdít ki ezekből: hogy aktivizálja-e vagy sem a befogadói tudatot”. Milyen hatást visznek haza az ön szobrainak, plakettjeinek nézői?
– Érdekes kérdés, a fellengzősséget kerülvén Bretter György tanárom szavaival válaszolnék: amikor a Vágyak, emberek, istenek című könyvét dedikálta nekem, valami olyasmit írt, hogy „maga is a közért tesz magából”. A belső tűztől fűtve számos művész „elégeti” magát másokért. Amikor az ember alkot, egy jóleső fáradtság során megszül valamit. Apám, Vetró Artúr hitt az alkotói tett örömében, mára én is tudok örülni a tettnek, hiszen boldog az az alkotó, akit az ihlet tetten ér. A szerszámok tisztán tartására is figyelmeztetett, képletesen utalva a szem, szív és fej tisztaságára. Egy alkalommal nagyon megleckéztetett másodéves főiskolás koromban, amikor egy általam rosszul megkezdett domborművet összevágott. Később értettem meg, az újrakezdéshez szükséges erőre hívta fel a figyelmemet, mert fércelni lehet, csak abból nem lesz jó szobor. A közért való felelősség mindenkor óriási, de az is nyilvánvaló, hogy abban a pillanatban, amikor elkészül egy alkotás, elkezdi élni a saját életét, elszakad alkotójától, „megrágja az idő vasfoga”, és a befogadók ítélkeznek fölötte. Érdekes, amikor a kész munkám egy hozzáértővel együtt szemlélem, aki a belső kapuit a szeme és szíve által teljesen ki tudja nyitni, és képes kritikusan nézni a művemet, akkor levetkőzöm. Nagyon furcsa ez a dolog, ilyenkor én is élesebben ítélkezem a munkám fölött, és jobban észreveszem a kevésbé sikerült részeket.
– Mikor mutatkozott meg először a tehetsége? Hogyan viszonyult édesapja, Vetró Artúr szobrászművészetéhez? Gyerekként az édesapja műtermében nőtt fel, később tanár-diák viszonyba került vele, aztán közös kiállításuk is volt…
– A minap hallottam éppen Eperjes Károlyt nyilatkozni a tehetség örökölhetőségével kapcsolatban, szerinte a tehetség nem, csak a képesség örökölhető. Meglepődtem, de aztán megértettem, ha az örökölt képességgel jól gazdálkodik valaki, akkor tekinthető tehetségesnek. Egy kis tehetséget én is örököltem az apámtól, ezt nevezzük inkább képességnek. Gyerekkoromban sokat rajzoltam, elég aprólékosan, játékosan, de minden gyerekben egy ősi művészlélek lakozik, mindegyikük tud rajzolni. Arra is emlékszem, hogy részletesen megrajzoltam mindenfélét, katonákat, olyan autókat, amelyekbe felülnézetből bele lehetett látni a sebességváltótól a fékpofákig. Az első tanulmányom, az első fej, amelyet megmintáztam, Artemisz görög istennőé volt. Apám műtermében próbáltam ki, tizenegyedikes lehettem reálszakon, nem is voltak olyan gondolataim, hogy művész legyek. Viszont a környezet rendkívüli hatással volt rám, mert láttam apámat dolgozni, és végül kézbevettem én is az agyagot. Rajztanulmányokat készítettem, és észrevettem, hogy apám csendben figyel. Noha nem ösztönzött, a csendből, a vizsgálódásából éreztem, mintha meg lenne elégedve. Éreztette, hogy ez a fajta művészi, alkotói tett rendkívül súlyos terheket ró majd az emberre, hiszen az önvizsgálódás állandóan végigkísér, hogy jó-e amit teszek. Figyeltem apám mintázási módozatait, és az alkotói tett vívódásokkal teli, egyben fenséges mivoltát is kezdtem érezni, hiszen a formátlan anyag átalakítása, annak szellemi töltettel való gazdagítása rendkívül örömteli folyamat.
Végtelen variációk
– Mely anyaggal dolgozik legszívesebben? Mikor dől el, hogy a születendő alkotás végül milyen formában ölt testet?
– Mindenekelőtt a szobrásznak rajzolni kell tudnia. Az a szobrász, aki nem tud rajzolni, nagyobb lélegzetű művet sem tud létrehozni. Tehát az első lépés a rajz, kis vázlatok, melyek kiérlelődnek, papírból átformálódnak agyagszoborrá, térbe türemkedve, majd pedig ez átöntődik gipszbe. Az agyag átalakulhat égés folyamán terrakottává, időt állóbbá válik, nemesebb is. Gipszből is lehet gyönyörű műalkotásokat létrehozni, számtalan kiállításon láttam csodálatos dolgokat, például Henry Moore szobrait, akinek a műveiből a főiskolán is inspirálódtam. Moore Haldokló harcosát láttam fázisokra bontva egy könyvben: drótok, rajtuk gipsz, folyamatosan rakta, agyagot nem is látott a mű, csak gipszből csiszolta hónapokon keresztül, majd egyszer ott volt a kész szobor gipszből, végül bement az öntődébe, és bronzzá vált. Mindenképpen megjegyzendő, hogy nem szerencsés, ha egy művész állandóan csak ugyanabból az anyagból dolgozik. Apám is figyelmeztetett, hogy mintázás után, ha van lehetőség, próbáljam a fát, a követ, öntessem ki bronzba, alumíniumba, mert akkor nemesedik a szobor igazából. Picasso szerint a legelső vázlat a legjobb, a legzamatosabb, ahol még nem dolgozik együtt a szív és a ráció. Amikor már kezd készre csiszolódni a mű, már veszít a lendületéből, a zamatosságából. Amíg kiöntődik egy bronzszobor, addig egy bronzutánzó patinázást végzek a gipszen, mert anyagilag sem megoldható minden szobor kiöntése, hiába lenne a művész vágya, hogy a műve bronzban éljen.
– A rajzoktatás mellett életművét domborművek, térszobrok, plakettek alkotják. Miben különbözik a szobrász látásmódja a grafikusétól vagy a festőétől?
– A művészetnek, az alkotói tettnek nemcsak a misztériuma, hanem egyben a szépsége is a végtelen variációk lehetősége. Semmi új nincs a Nap alatt, a témák évezredek óta ugyanazok, de mindenki egyedi módon, másképpen közelít hozzá, és ez a végtelen variációs lehetőség, ami a művésznek tehetsége szerint adatik. A szobrász már háromdimenziósan rajzol, belopja a teret a szoborrajzaiba, az agyagból így könnyebben tudja megformázni. Ráadásul nem csupán egy nézőpontból rajzoljuk le a szoborvázlatot. Amikor rájöttem, hogy a szoborrajzok önmagukban is mondanak valamit, akkor megpróbáltam őket továbbrajzolni, és így születtek az önálló grafikáim. Minden kiállításomon kiállítom a rajzvázlataimat, a grafikáimat is, amelyek lényegében szobrok, csak síkban.
– Tanítványai közül kerültek ki szobrászok, művészek?
– Igen, Vargha Mihály például, vagy Weisz Attila, aki művészettörténetet tanít az egyetemen, de a fiaim is mindketten grafikusok lettek (Vetró B. S. András és Vetró Barnabás), őket is tanítottam.
– A gyermekei mellett a felesége is alkotó, grafikus, milyen egy ilyen miliőben élni és alkotni, mennyire kritikusak egymással?
– Bele-beleszólunk a kész munkába, de nem durván, csak amikor táborokban vagyunk, akkor alkotunk egymás mellett, máskülönben az alkotói folyamat nem közösen történik. Viszont volt már egy dinasztia-kiállításunk, édesapám, mi a feleségemmel, Andris és Barnabás fiaim, Peti, Balázs és Bence unokáim, tehát nyolcan állítottunk ki Kézdivásárhelyen. Erre nagyon büszke voltam.
– Jelenleg min dolgozik, a mostani kézdivásárhelyi kiállítás után milyen tervek foglalkoztatják?
– Legutóbbi felkéréseim Fodor Sándor és Kányádi Sándor portréja domborművekben, melyek legnagyobb örömömre fel is fognak kerülni a Székelyföld szerkesztőségének épületére Csíkszeredában. Közben folytatom a saját sorozataim, melyekben óriási variációs lehetőség van, időnként előveszem a bánatos lovagomat, mert az álmát kergető ember számomra az emberiség egyik legszebb, legizgalmasabb története. Aki nem tud álmodni, az nagyon szegény lehet. Vagy előveszem Harlequint, Hamvas Béla és a feleségem nyomán elkezdtem én is bohócokkal foglalkozni: amikor az ember érzi, hogy a rászabott szabadság túl szűk, próbál kitörni a bezártságból. A bohóc énje eleve szabad, egyfajta gáthős, ahogy Bereményi Géza nevezte őt. Megrendelések között sincs holtidő, ilyenkor a kis vázlataimat kiteszem magam elé, ahogy Márton Árpád csíkszeredai festőművész is, figyelmeztetésként, hogy életre kelhessenek ezek a vázlatok kész munkaként. Ezt megjegyeztem és követem. Amúgy rengeteget tanulunk egymástól a művészi közösségben, táborokba járunk, ahol a barátok elmondják egymásnak a módszereiket, kitárulkoznak és segítik egymást.