– Mi volt előbb: a jelmezek vagy a rajzolás? Minek a hatására szorultak háttérbe az ígéretes divat- és jelmeztervezési, színházi munkáid az illusztráció javára?
– Tizenkettedik osztály elején eldöntöttem, hogy rajzolni szeretnék. Komolyabban ceruzát addig nem fogtam a kezemben, és matematika-informatika osztályban elég meredeknek is tűnt ez az ötlet. Viszont megismerkedtem egy nagyszerű rajztanárnővel, Lakatos Gabriella festőművésszel, és ő, miután megnézte néhány rajzomat, azt mondta, ha hajlandó vagyok keményen dolgozni, be tudnék jutni az egyetemre. Az első diákja voltam, akit egyetemre készített, ezért mindkettőnknek hatalmas sikerélmény volt, amikor felvettek a Kolozsvári Művészeti Egyetem divattervezés szakára. Harmadéven a vezetőtanárnőm a gyerekruha-tervezés felé bátorított, és ekkor villant fel először ötletként az illusztrálás lehetősége is. A színházi tervezés világával is harmadéven találkoztam először. A végzős évfolyam egy vizsgadarabjához terveztem jelmezt. A Váróterem Projekt alapító tagjainak évfolyama volt ez, és amikor megalapították a társulatot, megkértek, legyek a jelmeztervezőjük. 2013-ban megismerkedtem Tőzsér Lászlóval, a Gutenberg Kiadó igazgatójával. Hamar kiderült, hogy hasonlóak az elképzeléseink, és Laci olyan odaadással és tisztelettel beszélt a könyvekről, hogy egyértelművé vált számomra, együtt remek dolgokat tudunk majd alkotni. Az illusztrálás az, amiben a legszabadabban alkothatok, és leginkább ki tudok bontakozni.
– Milyen gyerekkori élményeidhez kötnéd az elindulásod? Jelenleg is hatással vannak munkáidra a gyerekek?
– Falun nőttem fel, a Szilágyságban, dombok és erdők között. Gyerekkorom jelentős részét a természetben töltöttem. Jártuk az erdőket, cseresznyét loptunk, fociztunk a réten, voltam libapásztor, szánkóztunk a domboldalakon, csak akkor mentünk haza, ha elkezdték „kongatni a bilit”. Sokat játszottam, keveset olvastam, szombat és vasárnap reggel megnéztem a meséket a tévében. Viszont mindig is szerettem álmodozni, vágytam a szépre és a kifinomult világra. Mostanra úgy gondolom, ezt a kifinomult világot akkor tudom visszaadni a rajzaimban, ha elsősorban nem a gyerekeket tartom szem előtt, hanem a gyerekekben csírázó felnőttet. A gyerekekben még ott van a kifinomult, a gondolkodó, a világra és önmagára reflektálni tudó felnőtt lehetősége, de megfelelő külső hatások nélkül ez nem mindig tud felszínre törni. A megfelelő gyerekkönyvek, a megfelelő vizuális világ hozzá tud járulni ennek a kiformálódásához.
A rögbi lenyomta a művészetet
– Hogyan él, gondolkodik, ötletel a mindennapokban, szabadidejében az illusztrátor, aki munkaidőben állandó mesevilágban él?
– Nagyon nyugodt és csendes életem van. Fontosnak tartom, hogy az ember jól érezze magát saját maga társaságában, ismerje meg önmagát, keresse a lelki békét, érdekelje az őt körülvevő világ. Vágyom az egyszerűségre, úgy gondolom, a melankóliára legalább akkora szükség van az életben, mint az örömre, hisz az elmúlás a mozgatórugója mindennek. A gyerekeknek sem szeretem csak a mézes-mázas világot megmutatni. Szívesen olvasom Senecát és Virginia Woolfot. Érdekel a filozófia, szívesen beszélgetek a végtelenről, a lehetséges világokról, az időről, a nyelvről. Örülök annak, ha olyan szövegek kerülnek hozzám, amelyekbe ezeket a gondolatokat is bele tudom csempészni. Igaz, néha feltevődik bennem a kérdés, vajon túl komoly világot próbálok-e megmutatni ilyenkor a gyerekeknek.
Ha pedig ki szeretnék kapcsolódni, megnézek egy jó rögbimeccset. A legelső meccset alapzajnak tettem be a Kutyából szalonna rajzolása közben, hogy elmondhassam a páromnak, megpróbáltam, de nem tudok mit kezdeni vele. Egy adott ponton azon kaptam magam, hogy a szemem nem tudom levenni a képernyőről. Azon az estén Wales és Skócia válogatottjai sokkal érdekesebbnek bizonyultak a rajzolásnál. Teljesen lenyűgözött ez a sport, azóta lelkes rögbiszurkoló vagyok. Sajnálom, hogy itthon annak ellenére alul van értékelve ez a sport, hogy a román válogatottnak egészen jó eredményei vannak.
Üzenet gyereknek, felnőttnek
– Mi inspirál? Hogyan kerül az első vonal a lapra? A száraz szövegfolyam miként változik színes mesevilággá?
– Különbséget lehet tenni rajzolás és munka között. Vannak olyan témák, amelyek nagyon közel állnak hozzám, és azoknál nem érzem állandóan azt, hogy dolgozom. Vannak, amelyekkel nem tudok teljesen azonosulni, és ezek lényegesen több energiámat emésztik fel. Amiben viszont szerencsésnek érzem magam, az az, hogy miután megszületik az ötlet, összeáll a színpaletta, a gondolataim teljesen el tudnak kalandozni, belső világokat vagyok képes felépíteni és összerombolni, bármiről tudok közben beszélgetni. Kicsit ki is kapcsolódom munka közben. A szövegekben, annak ellenére, hogy gyerekeknek íródtak, megtalálom azt, amivel felnőttként is azonosulni tudok, és ezért nekem nincs is olyan érzésem, hogy mesevilágban élek. A jól megírt szövegben gyerek és felnőtt egyaránt megtalálja a hozzá szóló üzenetet.
A szöveg önmagában inspiráló tud lenni, de annak értelmezését nagyban befolyásolja az, hogy a mindennapokban épp milyen gondolatok foglalkoztatnak, milyen a lelkiállapotom. Elkerülhetetlen, hogy magamat is belerajzoljam a fontos rajzokba, akkor is, ha valaki más indította el bennem ezt a gondolatot. Meggyőződésem, hogy a szöveg és a rajz párbeszéd az író és az illusztrátor között. Egyszerű dolgom van, amikor ez a beszélgetés könnyedén beindul. Van, amikor alaposan meg kell dolgozni az alapötletért, de kellő türelemmel mindig meg tud születni a rajz. A jó szöveg egyáltalán nem száraz. Szőcs Margit meséi például olyan vizuális erővel bírnak, hogy legszívesebben minden második meséjéből képeskönyvet rajzolnék, hogy minél tovább tartson a beszélgetés.
– Bármilyen ötlet megvalósítható? Mennyire kapsz szabad kezet, mennyire szól bele az író az illusztrálás folyamatába? Mennyire szoros az együttműködés a szerzőkkel?
– Ha olyan ötlettel keresnek meg, amelyről úgy gondolom, nem illik hozzám, el sem vállalom. Mostanra kiformálódott a stílusom. Nyilván folyamatosan alakul, de mára nem zsákbamacska az, hogy mi várható tőlem. Éppen ezért bizalommal szoktak hozzám fordulni a megrendelők, és szinte teljesen szabad kezet kapok. Az íróval ritkán szoktam együttműködni. Izgalmasabb lesz a végeredmény, ha az illusztrátor egy teljesen más nézőpontból közelíti meg a szöveget, mint az író. Ha valami nagyon kétértelmű, vagy túl ismeretlen számomra, akkor beszélgetek az íróval, de általában a kiadó, a szerkesztő a kapocs közöttünk.
– Milyen munkafolyamatok szerint haladsz? Hogyan születik az illusztráció? Milyen technikával dolgozol?
– Miután sikerül befogadni a szöveget, a vázlatolás következik. Ahogy megvan az ötlet, kiválasztok egy-két színt, amit feltétlenül használni szeretnék az adott rajzon. De az alapötlet legtöbbször csak kiindulópont számomra, mert színezés közben még sokat formálódik a rajz. Sokáig vízfestékkel és tintával dolgoztam, de az utóbbi időben szívesebben dolgozom színes– és grafitceruzával, gouache-sal (egy vízfestési technika) és néha akrillal. Szeretem a hagyományos technikákat, a papír tapintását, a ceruza illatát, ha a festék összekeni a kezem. Csak minimális utómunkát végzek számítógépen.
– Merre tovább? Min dolgozol, milyen tervek állnak előtted?
– Épp egy bölcsődéseknek szánt könyvön dolgozom, ami elég szokatlan számomra. Még sohasem rajzoltam ennyire kicsiknek. Utána egy képeskönyv következik a Gutenberg Kiadónál, amit kíváncsian és izgatottan várok. Ezek mellett próbálok több időt szakítani arra, hogy saját magamnak, saját magamért is rajzoljak, olyan ötleteket valósítsak meg, amelyek gyerekkönyvekben nem kaphatnának helyet.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. áprilisi számában.)