Egyébként – tán szerencsémre – azok közé tartozom, akik nem érezték úgy, hogy megváltoztatta őket a járvány. Nem lettem vallásosabb, istenhívőbb, harcosabb, gyávább, okosabb, szebb, nem változott meg a világnézetem, zöldebb se lettem, vörösebb sem, meg semmilyen. Ugyanolyan maradtam, mint előtte, és tudomásul vettem, hogy igen, van egy világjárvány, ahogy számtalan volt a történelemben.
A vészhelyzeti idő után a nagy kihívás újratanulni az életet a felemásban. A vírus itt van még, de már nem annyira, olykor úgy teszünk, mintha túl lennénk mindenen, de azért még félünk, azért még betartunk néhány szabályt, még akkor is, ha egyre lazábban.
A karanténos idők legelején egy interjúban azt kérdezték tőlem, hogy szerintem mi fog változni a járvány után. Mondtam, hogy semmi. Hogy kutyából nem lesz szalonna. És nem is lett. Olvasgatom a napi sajtót, olvasgatom az egyre erősödő covid-szkeptikus hangokat, néha a félelmekkel vegyes és vészjósló írásokat, miközben egy dolgot látok világosan: a megjósolt nagy változások helyett a világ nagyon gyorsan kezd visszarendeződni a járvány okozta sokk előtti állapotaiba.
Miközben mindenki a nagy lelkiismereti megtisztulást vizionálta, a sajtótól a közösségi oldalakig, gyorsan eltelt két olyan hónap, ami ugyan sok lehetőséget adott a gondolkodásra, de utólag mégsem tűnik nagyon termékenynek. Pedig sokan azt mondták, hogy többé már semmi nem lesz olyan, mint volt. Most meg azt vizslatom, hogy mi nem lesz olyan? Mi változott?
A sopánkodó képmutatás nem, amelynek eleve volt két iránya, az egyik az imént is említett szkeptikus vagy járványtagadó vonal, a másik pedig a félelemtől konteókat generáló, de azért szabálykövető magatartással viszonyulók csoportja, amelynek tagjai már az elején teletömték a közösségi médiát vallásos tartalmakkal, majd hangjuk fokozatosan visszaváltott az előzetes regiszterre. Nem, nem változott semmi.
Ebben a megközelítésben – némiképp az irodalom felől nézve – sokkal inkább a helyzetnek az emberi viselkedésre gyakorolt hatása érdekel, azokat a változásokat próbálom keresni, amelyek az emberi gondolkodást befolyásolják. Akik a gazdasági életre vonatkoztatva jelentették ki, hogy már semmi nem lesz olyan, mint volt, valószínűleg igazat beszéltek: az egész világot megrázó termelési és fogyasztási tendenciák nyilván átalakuláson mennek át, egy ilyen helyzetben nehéz felocsúdni, továbblépni. De az, ami a legelérhetőbb vagy a legkézenfekvőbb volt: hogy bennünk, mindnyájunkban végbe fog menni valamilyen gondolkodásbeli, spirituális átalakulás – ez nagyon nem működött. De legalább, a veszély enyhülésével, egy még felemásabb világba vezetett az út, ami ugyan elvárná a gondolkodásbeli megújulást, de a régi a reflexek maradtak velünk, alapvetően az, hogy nem tudjuk a valóságot másképp szemlélni, mint eddig. Ez van a közbeszédben, a közösségi médiában, az utcán, a társas érintkezés helyszínein, mindenütt. Azért jó, hogyha a fogászatra megyek, legalább megmérik a kezelés előtt a lázamat. Formálisan tán ennyi. A gyakorlatban már a bolti maszkviselést sem veszik annyira komolyan, hülyeséget pedig mindenki ugyanannyit beszélhet, mint eddig, tán kicsit többet is.
Egyébként – tán szerencsémre – azok közé tartozom, akik nem érezték úgy, hogy megváltoztatta őket a járvány. Nem lettem vallásosabb, istenhívőbb, harcosabb, gyávább, okosabb, szebb, nem változott meg a világnézetem, zöldebb se lettem, vörösebb sem, meg semmilyen. Ugyanolyan maradtam, mint előtte, és tudomásul vettem, hogy igen, van egy világjárvány, ahogy számtalan volt a történelemben.
Az emberi természet változásáról pedig – tudom, itt meredek a hasonlat – a Larry Charles rendezte Brüno jut eszembe Sacha Baron Cohennel a címszerepben.
Egyébként üdv a felemásban!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 13-i számában.)