Juliska halála után lett ilyen makrancos. Nem volt vele semmi baj addig. De azóta! Azóta nem lehet ráismerni. Ha kapál a lábával, meg kell paskolni az oldalát és azt mondani neki: nem kell már kapálnunk, azok az idők elmúltak. Ha nem hagyja abba, beszélni kell hozzá, beszélni, beszélni. Egy lóhoz. Nagyon fárasztó dolog ám az.
Juliska halála után lett ilyen makrancos. Nem volt vele semmi baj addig. De azóta! Azóta nem lehet ráismerni. Ha kapál a lábával, meg kell paskolni az oldalát és azt mondani neki: nem kell már kapálnunk, azok az idők elmúltak. Ha nem hagyja abba, beszélni kell hozzá, beszélni, beszélni. Egy lóhoz. Nagyon fárasztó dolog ám az.
A rozzant gumis kocsival kéthetente bezötykölődnek a faluba, eladják a portékát, jövetben bevásárolnak a vegyesboltban. Így mérik az időt, egyik piacos naptól a másikig, kéthetekben. Az öreg Kucsma, hogy ne legyen sértődés, minden kanyarban makkant valamit. Ilyeneket, hogy ott egy nyúl, ni, ott egy őz, ni. Szerénke felnyerít, hátrakapja a fejét, hogy lássa a gazdáját, és a szemébe mondja, hogy meséljen még. Mesélje el ezredszerre is Juliska kendőjét, az orosz katonát, akit a kemencében találtak, meg a nagy árvizet.
Az öreg Kucsmának mostanában rémálmai vannak. Azt álmodja, hogy egy magas bakhát van földből az út közepére hányva, és nem tud áthajtani rajta. Azaz mit is beszél, nem lehet haladni a szekérrel egy tapodtat se, mert nincs előtte ló. Leszáll, és látja, hogy a szekér rúdjára van akasztva az egyesfogatolású lószerszám. A ló meg sehol. Kutya egy álom, az Isten mentsen tőle.
Április eleje van, futkároznak a virgonc szelek a tanya körül. Kergetőznek. Nem lenne ez nagy baj. A baj az, hogy a nyárfák egyetlen éjszaka kileveleztek. Vagyis hát jó, hogy kizöldültek, csak… Csak Szerénke a szélben táncoló, csillogó nyárfalevelektől fél. Annyira retirál, hogy megmakacsolja magát, és nem megy át a hídon. Már tavaly is ki kellett várniuk a szélcsendet. Az meg nem jön csak úgy, ukmukfukk. Volt úgy, hogy a faluból jövet fél napot vesztegeltek a híd előtt, neki kellett a pakkot behurcolni a házba. A tulajdon két kezével. De ez még a jobbik eset, amikor jövetben makacsolja meg magát a kisasszony. Ha menetben támad fel a szél, lőttek a piacozásnak.
Az öreg Kucsma álmatlanul forgolódik az ágyában, a hat nyárfát mégsem vághatja ki. Állítólag a nagyapja ültette. A három jobb oldali a három fiát, a három bal oldali a három lányát szimbolizálja. Ahogy a nagyapja mondta mindig. Mert hatan voltak testvérek az apjáék: három fiú, három lány. Most hogy venné ki az magát, ha kivágná az őseit? Márpedig ha nincs híd, nincs piacra menés. Ha nincs piacra menés, nincs élet. Akkor meg mi legyen?
Hirtelen felült az ágyban. A hokedli felé nyúlt, kezébe vette a zseblámpát, és elindult az udvaron át. A nyári konyhába ment, aminek a kemence melletti falát leomlasztotta a szél. Vaskos gerendák csontozata domborodott a lámpa fényénél. Mintha egy régen kihalt, behemót ősállat bordáit rejtették volna a falak. Az öreg Kucsma ott állt egy szál gatyában, pizsamafelsőben, és bámulta a gerendákat. Elbazsalyodott, de csak úgy félbajusszal. Jól gondolta. Lenézett a földre, és akkor látta, hogy a nagy sietségben elfelejtette felvenni a papucsát. A hajnal selyemrózsaszín fényében halkan ráköszöntek a tárgyak, a szomszéd tanyán álmában felsírt egy kismalac.
Két mestergerenda az akárhogyan is vesszük, két mestergerenda. És ez a két nagy gerenda másnap délután már szépen megpucolva az udvaron feküdt egymás mellett kiterítve, mint egy halott királyi pár. Az öreg Kucsma óvatosan rájuk telepedett, és teknősbékahátú, kérges kézfejére valahonnan a semmiből piros pók ereszkedett. Az öregember nem érzékelte, csak a hidat látta, aminek építésébe másnap reggel belekezd. Ha a fene fenét eszik is! Az apró piros pók önfeledten játszadozott a tompa ujjak között. Még bújócskázni is lett volna kedve, akadt ott rejtek bőven, ha lett volna kivel. De nem volt. Milyen kár, hogy a pókok sohasem párosával ereszkednek alá!
Szerénkével együtt húzták a gerendákat az árokhoz. A ló patája halványsárgára préselte az élénksárga salátaboglárkákat. Dél is elmúlott, mikorra a két támfa a helyére került. Az öreg Kucsma keze az erőlködéstől remegni kezdett. Nem is remegett, hanem integetve kaszálta a levegő áttetsző mezejét. Szerénke egyből ott termett, és mint a mesében, azt kérdezte: mit parancsolsz, édes gazdám? A gazda nem parancsolt semmit, rozzant térdekkel bebotorkált a házba, és ahogy volt, ruhástól az ágyra dőlt. Lónyerítésre ébredt. Alkonyodott. Bekötötte a lovát az istállóba, megveregette a farát, és csak ennyit akart mondani: Szerénkém, drága kis lovam. De nem nyílt szóra a szája. Rángatózott az egész állkapcsa. Összeszorította a fogát, és leheveredett az istálló ablaka alatti rossz faágyra, melyet még a macskáknak tettek oda évekkel ezelőtt. A macskák eltűntek, az ágy maradt. Jót lehetett szunnyadni rajta, csak úgy félvállon, csak úgy összegunnyaszkodva. Csak egy percig. Csak még egy percig. És hallgatni Szerénke szuszogását. Érezni az illatát, mely édeskés volt, meleg és otthonos.
Kakasszó ébresztette. Nem tudta, hol van. Az istállóban aludt el, a nagyházban ébredt. Mi ez a vajákosság? Sokszor megcsalja mostanában az emlékezete. Vagy csak játszik vele? A múlt héten a szembefalon akart éjszaka kimenni. Úgy emlékezett, hogy ott van az ajtó. Nem volt ott. A homloka bánta. Még szerencse, hogy nem eredt el az orra vére.
Reggeli után, mint egy hete mindennap, elindulnak a hídhoz. Szerénke úgy tesz, mint aki szorgalmasan legelész, közben a hosszú pillái mögül az öreg Kucsmát lesi. A Bársony-erdő fái tompán visszhangozzák a szegek, ácskapcsok, kalapácsok, kisbalták monoton zenéjét. A lónak pedig csacsi ötlete támad. Elindul az erdő irányába. Megnézi, ki dolgozik ott ilyen szorgalmasan. Egy másik öreg Kucsma? Mától lehetne az a gazdája, nem? Biztos többet mesélne. Mert ez az itteni, ez… ez megnémult. Ez már jó reggelt és jó éjszakát sem kíván. Hiába nyihog felé, nem hallja, csak veri a szegeket a fába. Farag, vág, nyes, passzít. Aztán összerogy és elalszik. Nem gazda az ilyen. El kell szökni tőle. Jó messzire. Hogy érezze, a lónak is van szíve! A lónak is van lelke!
Öreg este lett, mire Kucsma végzett a híddal. Úgy értve, hogy majdnem készen lett vele. Egy keresztirányú megerősítő deszkázás még ráfért volna, de talán így is elbírja őket. Legfeljebb majd leszáll a gumisról, hogy jobban egyenlítődjön a súly, és kezében tartva a kantárszárat átvezeti Szerénkét. Szerénke!, kiáltott fel az öreg, Szerénke, merre vagy? Nem látlak, nyeríts már vissza, ahogy szoktad. De nem nyerített vissza senki. Valahol távol két madár vijjogva feleselt egymással s egy repülő kiábrándító robajjal szelte át az eget. Az öreg Kucsma, mint egy szerencsét próbáló szegénylegény, elindult megkeresni a lovát.
Nem kellett a világ végéig vándorolnia. Amikor beért az erdőbe, megérezte Szerénke illatát. Ilyen volt mindig a szaga, ha felzaklatta valami. Egy hajlékony ág arcába mart, egy kiálló fagyökérben megbotlott, de nem esett el, csak a kalapja szállt le a fejéről. Mármost hova esett az a kalap? Kalap nélkül nem ember az ember. Szerénke, Szerény, Szeréna, ismételgette, de csak egy éjszakai kisemlős zöld szeme villogott a sötétben. Leült egy kivágott fa törzsére, gondolta, pihen valamicskét. Lehajtotta a fejét és elszenderedett. Arra ébredt, hogy az arcát puha bársonymatériával cirókálják. Összerezzent. Szerénke volt az. Kitágult orrlikából az öröm meleg lehelete áradt. Az öreg Kucsma felugrott, megölelte a lova nyakát, és közösen fogadott némaságba burkolózva elindultak hazafelé.
Piacos napot hozott az új nap és szélcsendet. Az öreg Kucsma felpakolta a portékát, befogta a lovat, és bolondos kedvében bojtos csengettyűt kötött a ló nyakára. Mivel szélcsend volt, úgy gondolta, egyszer még utoljára átmegy a régi hídon. Jövetben meg, jövetben meg felavatják az újat. Nevet is kéne adni neki, gondolta, de hirtelen nem jutott eszébe semmi.
Elindultak. Olyan rezzenéstelen volt a táj, olyan elhalt, mint egy rossz álomban, amiben elfogy a levegő. Tényleg elfogyott. Az öreg Kucsma ijedtében felcsuklott. A hat nyárfa nem volt sehol. Takaros, embernagyságú szálfák feküdtek az árok mindkét szélén. Ott hevert élettelenül a három nagynéni és a három nagybácsi, a gyökerükből kinövő sarjhajtásokkal koszorúzva. Egy sovány rókaemberke ült az egyik tönkön, és jóízűen szalonnázott. Szélesítik a hidat, mondta csámcsogva, el kell bírjon egy zetort is meg egy kabinyont is.
Az öreg Kucsma ereiben megfagyott a vér. Félrenyelt és ijedtében felköhögött. Gyía!, mondta felismerhetetlen hangon, és megrántotta a kantárszárat. Gyía!, kiabálta. De Szerénke nem mozdult. Nem mondom még egyszer, lódulj már! A ló lehorgasztott fejjel állt, a fejét jobb lábához szorítva. Nincs már nyárfa, akkor meg mitől félsz?, ordította. Elegem van a vernyákolásodból! Akkor is át fogsz menni a hídon, mert én így akarom! Nincs apelláta! Érted? A kis rókaember ijedtében összecsomagolta az elemózsiáját, és szájtátva nézte őket. Minek veri azt a lovat, bátyám, nem látja, hogy nem akar átmenni? Oda nem osztottam! Jobban jár, ha elhallgat, üvöltötte az öreg, nem vagyok nótás kedvemben. Ezzel leugrott a bakról, és a levegőben megcserdítette az ostort.
Szerénke megfordult, és a névtelen híd felé vette az irányt. Az öregember szótlanul baktatott utána. Végre elérték a hidat. Úgy mentek át rajta, ahogy az öreg eltervezte. A büszkeségtől könnybe lábadt a szeme. Megcsinálta! Felépítette a hidat! Visszaült a bakra, és egy hosszú ösvénytelen ösvény után végre rádöccentek a kimélyített, igazi útra.
Csillogó szemmel nézett Szerénkére. Na, elmesélem neked az orosz katonát, akit a kemencében találtunk, jó? Hát az úgy volt, hogy… De nem tudta folytatni a történetet, mert észrevette, hogy Szerénke, mint egy részeg, ide-oda dülöngél. Aztán furcsán reszket. Az öreg Kucsma megijedt. Leszállt a bakról. Ekkorra Szerénke már olyan hangosan vette a levegőt, úgy reszelt a torka, ahogy az életlen fűrész reszeli a nyers nyárfát. Az öregember kifogta a hámból. Szerénke nyáladzott, megbotlott, kis híján a gazdájára esett.
Az öreg Kucsma letérdelt. Átölelte a földön fekvő ló nyakát, a füléhez hajolt, és belekezdett a mesébe. A mesébe, ami Juliska kendőjéről szól, amit elvisz a nagy árvíz, és sohasem hoz vissza többé.
(Karantének)
{K1}