Talán a kezedre emlékszem a legjobban. Az érintésére, ahogy elköszönéskor megfogtam, és óvatosan megsimogattam. A bőröd puha, leheletvékony selyemréteg, amin göcsörtösen duzzadtak ki a vastagabb erek, de még a legfinomabbak is átkékellettek rajta.
Talán a kezedre emlékszem a legjobban. Az érintésére, ahogy elköszönéskor megfogtam, és óvatosan megsimogattam. A bőröd puha, leheletvékony selyemréteg, amin göcsörtösen duzzadtak ki a vastagabb erek, de még a legfinomabbak is átkékellettek rajta.
Emlékszem, ahogy mindig az erkélyen vártál minket, mi pedig az utcafrontról szaladtunk a lakásod alá. Egy fekete, rojtos kendőt lógattál le az első emeletről, mi pedig nevetve kapaszkodtunk bele a rojtokba és forogtunk körülöttük, amíg a világ el nem kezdett forogni velünk.
Emlékszem az első kólámra, amiből csak te engedted meg, hogy igyunk. Emlékszem a kis kávéspohárra, amibe töltötted, és hogy milyen büszke voltam rá, hogy az én dédim kólával kínál minket. Arra is emlékszem, hogyan feküdtem utána a kanapédon, a szívem összevissza kalapált, majd kiugrott a helyéről, én pedig szomorú voltam, mert a szívritmuszavarom miatt többé nem ihattam a kólából.
Olyan történetekre is emlékszem, ahol ott sem voltam, de olyan sokszor hallottam, a képzeletemben annyiszor lejátszottam már, hogy olyan, mintha az én saját, valóságos emlékem lenne. Ahogy születésünk után nem sokkal meglátogattál egy jósnőt, kezedben egy darab papírral, amire a születési adatainkat írtad fel. Ahogy ülsz a széken, egy kis őrangyal, aki betekintést kér a jövőbe, mert azt mondja, nem éri meg, hogy lásson minket felnőni, de úgy akar meghalni, hogy tudja: minden rendben lesz velünk. És azt hiszem, ez a legszebb dolog, amit valaha értünk tettél.
Magam előtt látom, ahogy fiatalon, kipirult arccal veszekszel a déditatával, amiért kártyázni jár, hogy aztán hogyan oson be a szobádba egyik este, miután duzzogva hajtottad álomra fejedet, mert megint játszani ment. Látom, ahogy az ágyad elé teríti a pénz-szőnyeget, amit aznap nyert, az egész padlót zöld téglalapok borítják. Elképzelem, ahogy reggel az álmot dörzsölnéd ki a szemedből, amikor észreveszed, hogy a lábaid előtt hever a sok pénz, mind csak a tiéd, minden, amit a tata valaha nyert, neked adja. A szemedből elillan az álom, kiugrasz az ágyból, és táncra perdülsz a zöld szőnyegen, hullámos, szőke hajad repked a vállad körül, a bankjegyek, felröppennek a talpad alatt, majd ringva hullnak alá, mint az őszi fa lehulló levelei.
Emlékszem, ahogy percekig elnéztem hófehér hajadat, a mindig gyönyörű, vízkék szemedet, ami se a nagymama, se anya, se az én szememben nem öröklődött tovább.
Emlékszem, hogy egy idő után már nem tudtál kijönni az erkélyre, és hogy egy tavasszal, talán megéreztem, talán beszéltek otthon róla, de tudtam, hogy hamarosan már nem leszel köztünk. Elhatároztam, hogy iskola után, ahelyett, hogy hazamennék, elmegyek hozzád. Leülök az ágyadra, megfogom a gyönge kis kezedet és mesélek neked. De hogy aztán tényleg elmentem-e, vagy mindig csak terveztem, hogy ma, a héten, a jövő héten már mindenképp elmegyek – akárhogy próbálom felidézni, erre valahogy képtelen vagyok tisztán visszaemlékezni.
(Karantének)
{K1}