Abban a pillanatban, ahogy visszaolvassuk valamelyik fórumon, lapban vagy esetleg a kötetünkben, amit írtunk, mint megannyi piros lármafa (hogy ne mondjak valami sokkal csúnyábbat) magaslik ki minden hiba belőle.
Egy olyan jelenségről szeretnék beszámolni, amelyik mindenki számára ismerős lehet, aki látta viszont már saját szövegét „nyomtatásban” – az idézőjelet az internetes publikációk elszaporodása okozza, lehet, nem is nyomtatásnak kellene immár hívni, hanem – „olyan állapotban, amilyen állapotban már nem lehet hozzányúlni és javítani”.
Egyszerűen nem tudom, hogy történik, de szinte sosem lehet az ember elégedett azzal, ami végül megjelenik. Pedig írás közben annyira egyértelmű minden: nyílnak a szóvirágok, lélegeznek a mondatok, jó helyen van végük (és a kellő pillanatban kezdődnek el), a legjobb szavak kerülnek kiválasztásra (ezért a zsurnalizmusért golyó jár, tudom, bocsánat, de ez afféle demonstráció is), egyszóval minden a helyén van. Ismerem, ismerjük az összes idevágó parancsolatot: a „három napig pihentesd, mielőtt elküldöd, majd olvasd újra” talán a legfontosabb közülük (mégis döbbenetesen kevesen fogadják meg, ez már az első helyesírási hibáknál meglátszik, amikor szerkesztőként olvasok bármit – ékesen kitűnik, hogy tulajdonképpen egyetlenegyszer sem olvasta újra az illető a szöveget, mielőtt elküldte, mert ugye a Word aláhúzná a hibákat – nemhogy három napig pihentette volna), és sikerül is betartani, abban az esetben persze, ha nem félóra múlva kell a cikk; mert akkor a három napot valamilyen elmetréninggel össze kell sűríteni, a figyelmet elterelni, majd újra nagy erőkkel egy nyalábba fókuszálva a szövegre irányítani… szóval ismerem, ismerjük az összes szabályt, hogy mint kell leadni a szöveget… de mi történik mégis?
Abban a pillanatban, ahogy visszaolvassuk valamelyik fórumon, lapban vagy esetleg a kötetünkben, amit írtunk, mint megannyi piros lármafa (hogy ne mondjak valami sokkal csúnyábbat) magaslik ki minden hiba belőle. Nem helyesírási, mert azt jó eséllyel kiszűrtük, hanem inkább stilisztikai. Látjuk, milyen béna a jelzőnk, ezer másik szó jut eszünkbe, ez a mondat túl hosszú lett, nem lehet egy levegővel végigolvasni, az meg túl rövid, keresetten drámai, tehát giccses.
Egy ideje – becsületszavamra – már félve nyitom meg vagy nyitom ki, amit írtam… kezdem is megérteni azokat a művészeket, akiknek én valami csodálatos, a szabadsággal, a művészléttel kapcsolatos hitvallást tulajdonítottam, amikor megtudtam, hogy a régi műveiket nem olvassák, hallgatják, nézik vissza… de rá kell jönnöm, hogy ez csupán önvédelmi reflex: meg akarják kímélni magukat attól, amitől nekem nem sikerül, mert végül mazochista lendülettel csak kinyitom, csak megnyitom és végigolvasom a szöveget… és égő arccal látom, hogy lehetett volna jobb, hol rontottam el nagyon. (Persze minden bizonnyal senki más nem veszi észre ezeket – de mi van, ha igen?!)
Valahogy így kellene tenni minden szövegünkkel: jó volna egy felület, ahol megszemlélhetnénk a művet úgy, hogy már nem lehet rajta változtatni (tehát legyen meg ez az egészséges stressz), de aztán mégis javíthassunk rajta, és úgy közreadni a végleges verziót… mert ennél jobban a hibák soha senkinek nem képesek megmutatni magukat. (Ajánlom mindenkinek a módszert, aki az örökkévalóságnak dolgozik.)
Én pedig már most rettegek, mi lesz, amikor ezt a szöveget visszaolvasom: hol találok benne gyalázatos hibákat, mulasztásokat, tévedéseket, az intellektuális restség megannyi nyomát.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 20-i számában.)