Szilasi Katalin | Az árva

Szilasi Katalin 2020. június 24., 20:16

Szerelemgyerek volt, vagy ahogy akkoriban mondták, fattyú. Ilka, az anyja, egy nagygazdánál cselédkedett, annak súlyos beteg feleségét ápolta. Mikor látszani kezdett rajta az állapota, hazament Debrecenbe, az öreg nagynénjéhez, ott szülte meg a kis Zsuzsikát. Hogy ki volt az apa, a gazda-e vagy a fia, sohasem árulta el, akárhogy faggatták. A kislányt árvaházba adta.

Jan Vermeer van Delft: Leány gyöngy fülbevalóval (1665 körül) – Forrás: Wikipédia

Szerelemgyerek volt, vagy ahogy akkoriban mondták, fattyú. Ilka, az anyja, egy nagygazdánál cselédkedett, annak súlyos beteg feleségét ápolta. Mikor látszani kezdett rajta az állapota, hazament Debrecenbe, az öreg nagynénjéhez, ott szülte meg a kis Zsuzsikát. Hogy ki volt az apa, a gazda-e vagy a fia, sohasem árulta el, akárhogy faggatták. A kislányt árvaházba adta.

− Mit kezdjek vele? Kinek kellenék a szégyenemmel együtt?

− Szígyellted vóna magad akkor, amikor magadhoz engedted azt a kurafit! – pirított rá a nagynénje.

Az öregasszony haragudott Ilkára, leginkább azért, hogy Zsuzsikát eldobta magától. Pedig a kislány, mint a legtöbb szerelemgyerek, szép volt, egészséges és áldott jó természetű. Sírni is alig hallották. Kár, hogy lelenc lett belőle.

− Mit tudja azt maga, Gizus néném, hogy van az kinn, a tanyán!

− A tisztessíg tanyán vagy városban, mindenütt ugyanaz.

Ilka vállat vont, a kislány sorsát nem vette nagyon a lelkére. Elköltözött Szegedre. Úgy hírlett, ott ment férjhez, szerencséje volt, egy iparosember vette el.

Gizus nagynéni régóta özvegysorban élt, sokat betegeskedett. Volt egy kis vagyonkája, és mivel gyereke nem született, a rokonai árgus szemekkel figyelték, mikor leheli ki a lelkét, meg főleg azt, kire hagyja majd, amije van. Amikor az elkerülhetetlen bekövetkezett, a nagyerdei temetőben ott volt az egész família, a kis Zsuzsika is, talpig feketében. Nem véletlenül, ugyanis Gizus néni a végrendeletében arra a rokonára hagyta a vagyonát, aki kiveszi a kislányt az árvaházból, és becsülettel felneveli.

Így került Zsuzska „kedvesanyámékhoz”, akik szegről-végről az édesnek is rokonai voltak. „Kedvesapám” szerette a kislányt, nem tett különbséget a lelenc meg a sajátjai között. Kedvesanyámnak meg, aki a harmadikkal volt várandós, jól jött a pesztonka, mert a második gyerek még a bölcsőben rugdalódzott. Zsuzska megörült a kisfiúnak, el sem mozdult volna mellőle, buta kis dalocskákat énekelgetett neki. Alig bírta el, de cipelte magával, ki az udvarra. Ott leült vele a napos házvégére, a padlásfeljáróhoz. Az öreg Bogár kutya is odasündörgött hozzájuk, ott játszottak, bolondoztak hármasban.

Kedvesanyám a nagy hasával a konyhaajtóból figyelte őket. Kedvetlen volt, savanyú szájízű, irigykedett az ártatlan teremtések jókedvére. Oda is kiáltott Zsuzskának:

− Gyere csak be, te jány, oszt takarítsd meg ezt a kormos fazekat! De tisztára sikáld!

Zsuzska ugrott, félt kedvesanyámtól, akinek könnyen eljárt a keze. Néha kedvesapám szólt rá az asszonyra:

− Ne bántsd már azt az árvát! Hogy van szíved megütni?

− Ne játsszon, dógozzon! Van itt mit csinálni.

− De hiszen gyermek még!

− Gyermek, gyermek! Nekem már nagyon elegem van a gyerekekből! – azzal befordult a tisztaszobába, estig ki sem jött.

Egyik nap Zsuzsika vizet cipelt az artézi kútról. Nyár volt, meleg, az úton a homok felforrósodott, égette a meztelen talpát. Az út menti akácfák árnyékában meg-meg pihent. Szembe vele egy úrforma fiatalember jött.

− Bírod, kislány?

Zsuzska nem felelt, csak nézett rá a szép, nagy, barna szemeivel.

− A Vargáék Zsuzskája vagy?

A kislány bólintott, de most sem szólt semmit.

− Na, gyere, segítek hazavinni a kannát.

Csak kedvesanyám volt otthon, kinn ült az udvaron az eperfa alatt. Egy légycsapóval hessegette megdagadt lábáról a legyeket.

− Jóasszony! – szólította meg az idegen. – Vegyen ennek a kislánynak cipőt, ruhát vagy amit szeretne!

Ezzel odanyomott kedvesanyám kezébe néhány bankót. Aztán a kislányhoz fordult:

− Na, Zsuzsika, mit szeretnél?

A kislány szeme felcsillant, és most először megszólalt:

− Fülbevalót, olyan kék gyöngyöset!

A férfi nevetett, aztán ahogy jött, úgy el is ment.

Kedvesanyám erre megjegyezte:

− Na, csak kibukik a kis csipaszból az úri vér. Még hogy fülbevalót?! Hát még mit nem!

 

(Karantének)

{K1}