Százévnyi történelem csorgott le az idő végtelen falán, négy nemzedék hordozza keresztjét szüntelen.
Ott láttam a háborút és orosz fogságot megjárt, konok székely dédnagyapám szemében, a Budapesten élő testvéreit minden évben meglátogató dédi kacagó, gesztenyebarna tekintetében, a Csehországba szakadt nővéréért aggódó serény nagyanyám mozdulatában, nagyapám mindent tudó lexikonjában, szüleim, tanítóim okos szavában. A becsukott ajtók mögött titokban megünnepelt március 15-ben, augusztus 20-ban.
Százévnyi történelem csorgott le az idő végtelen falán, négy nemzedék hordozza keresztjét szüntelen.
Ott láttam a háborút és orosz fogságot megjárt, konok székely dédnagyapám szemében, a Budapesten élő testvéreit minden évben meglátogató dédi kacagó, gesztenyebarna tekintetében, a Csehországba szakadt nővéréért aggódó serény nagyanyám mozdulatában, nagyapám mindent tudó lexikonjában, szüleim, tanítóim okos szavában. A becsukott ajtók mögött titokban megünnepelt március 15-ben, augusztus 20-ban. Ott volt a magyarországi rokonok ölelésében, a határon átcsempészett könyvekben, a gyógyszerekben, az almasamponban, a gyöngyvirágspray-ben, az illatos mosóporban, a Pick szalámiban, a Rama margarinban, a Boci csokiban és a ruhásszekrényben kincsként őrzött Amo szappanban.
Benne volt a jéghideg fűtőtesthez bogozott rádióból recsegve szóló Szabad Európa hangjában, az esténként pislákoló petróleumlámpa halvány fényében. Ott volt az elveszített kenyérjegyben, az órákig tartó sorállásban.
Ott volt Trianon a könyvespolcon rejtegetett Nyirő-könyvekben, a vékonyka piros-fehér-zöld szalagban. Az áhítattal elsuttogott Európa csendes, újra csendes strófáiban, a nagyszoba földjére kiterített világtérkép fölé hajló apám és történelemtanárom akkurátus mozdulatában, ahogy piros ceruzával visszarajzolták a régi határokat. Erdély, Kárpátalja, Felvidék, Csallóköz, Szerémség, Drávaköz, Muravidék, Muraköz, a megcsonkított Bácska és Bánság, Őrvidék, Szepes és Árva megyéből kiszakított minden település – tágra nyílt szemekkel csodálkoztunk rá arra, ami volt, de elveszett. Amiről beszélni kellett volna, de amiről hallgatni volt muszáj. Ott volt Trianon a titokban elénekelt himnuszainkban, az október hatodikán mintegy imádságként elsorolt aradi tizenhárom nevében. És ott van ma is a víz alatt nyugvó Bözödújfaluban, a romos kastélyokban, az elnéptelenedő falvakban, az utcára térdeplő házon lobogó székely zászlóban.
És ott volt velünk Trianon a kisváros kihalt utcáján, amikor anyám a rendőrség előtt nótázó apámat csitította: „Pista fiam, elvisz a Securitate!” De ő csak fújta, hogy bizony ott van a zöld ablakban a piros-fehér virág, és igenis hallják meg az oláhok, hogy a kutyaistenit, „lesz még a magyaroké Kolozsvár!” Mi pedig kacagva ismételtük, lesz még, lesz!
Nem lett. De 1986 augusztusában, végtelennek tűnő várakozás után, lett zöld útlevelünk. A zsúfolt és büdös, csigalassan zötyögő vonat koszos ablakából álmosan pislogtunk az alföldi nagy rónaságra, s megjegyeztük: szép, na de a hegyek, az valahogy nekünk mégiscsak. „Ez 1956-ban is itt volt” – nosztalgiázott apám, aki harminc év távlatából térképezte fel újra a kispesti Kossuth utcát. „Szép ámulások szent városa” volt Budapest, a csodás! Utolsó este, a Szabadság hídon kérdezték meg a szüleim: akarunk-e maradni? „Még jövünk, még visszajövünk!” – integettünk másnap. És mentünk boldogan. Otthonról haza. Tudva, hogy még visszatérünk.
Eleven ma is az a régi nyár, amikor talán megéreztük, talán tudtuk: hiába a száz éve meghúzott határvonal, a haza nem felejt el minket, idegen földön is hozzá mindig hűségeseket. Mert hiába akarták, nem lettünk románok, szerbek, horvátok, lengyelek, szlovákok, ukránok.
Száz év csorgott le a történelem végtelen falán, de mi itt vagyunk. „Megfogyva bár, de törve nem”. Hisszük: már megbűnhődtük! Értünk zúgnak, magyarul szólnak a harangok, erőt és hitet adva ahhoz, hogy itt, az elaggott Európa közepén újra felemeljük az ezeréves hazát. Fel, a magasba!
