Bálint Tamás | A humor társadalmunk metszőollója – Beszélgetés Könczey Elemérrel

Bálint Tamás 2020. február 22., 07:35

Műveit a határidő és az emberi butaság inspirálja, állítja Erdély legismertebb karikaturistája. Az általa megrajzolt görbe világ valahogy szerethetően emberi. „Bár kritizálok, mégis a megrajzolt világom egy szelídebb, optimistább világ, mint amilyenben jelenleg élünk.”

 

Könczey Elemér: Önarckép

 

 A képre kattintva galéria érhető el.

– Hogyan néz ki Könczey Elemér egy napja? Akik futólag ismernek, azt látják, ezernyi teendőd van, rengeteg feladatot vállalsz. Annak idején festőművészként találkoztam veled, de azt a Könczyt már sok éve nem láttam. Jut még időd erre, vagy egyéb hobbiprojektekre a határidős munkáid mellett?

– Az ismerősök jól látják, akik pedig nem ismernek, elmondom: sok feladatot vállalok, mely az elmúlt 15 évben mind az általam vezetett grafikusműhely körül forgott, forog. Velem együtt öten dolgozunk párhuzamosan számos projekten, a legegyszerűbb névjegykártyától a legkomplexebb rendezvényarculatig terjed a skála. Ezt a munkát koordinálom, és közben természetesen én is tervezek, legyen az egy logó, könyvborító vagy akár egy rendezvény teljes vizuális kommunikációja. A tervezés egész folyamatát követem: az első tárgyalásoktól kezdve, amint bejön a rendelés, a változatok kidolgozásán keresztül a munka leadásáig. A jéghegy csúcsa viszont minden délután a napi karikatúra megrajzolása. Ezek közé szorítottam be a tanítást, és az arról szóló „merengést”, hogy majd egyszer időt szorítok a festésnek, tanulásnak is.

 – Miként került először ceruza a kezedbe? Melyek voltak azok a fontosabb állomások, amelyek által azzá az alkotóvá váltál, amelyet a „Könczy” név ma jelent?

– Gyerekkoromban mindig kicsit többet szerettem rajzolni, mint a velem egykorúak. A füzeteim hátsó lapjai tele voltak különböző firkákkal, hol osztálytársakat, hol tanárokat, hol csak egyszerű élethelyzeteket dobtam össze. Kamaszként álmodoztam egy felületről, ahol elmondom a világnak, hogy mit gondolok róla, nem is sejtve, hogy az majd egyszer a karikatúra lesz. Akkoriban, nem tudom honnan, a házban megjelent egy nagy adag Ludas Matyi, és attól a pillanattól kezdve elbűvölt ennek a műfajnak a könnyed, de sokatmondó világa. Csodáltam Sajdik Ferenc, Kaján Tibor, Balázs-Piri Balázs, Lehoczki István, Fülöp György, majd Marabu, Szmodis Imre, Léphaft Pál és mások rajzait. Kezdtem másolni is őket, tanulni a stílust, perspektívát, ahogy ezek az alkotók látják és megmutatják elferdítve a világot, és nem csak nevetésre, de elgondolkodásra, esetenként megdöbbenésre kényszerítik a nézőt. A második fordulópont Kolozsváron ért a ’90-es évek elején, amikor a Campus (a Szabadság KMDSZ melléklete) két szerkesztője megkérdezte, látván a bérlakásom falain ezeket a másolt karikatúrákat, miért nem próbálok meg saját ötleteket megrajzolni. Így jelentek meg első rajzaim a nyomtatott sajtóban. A következő állomás a Perspektíva (a KMDSZ információs hetilapja) megjelenése volt 1995ben, ahol grafikai szerkesztőként, illusztrátorként ugorhattam fejest a szakmába többedmagammal (Demeter Szilárd, Markó Bálint, Csernik Attila, Szabó Á. Töhötöm, Szabó D. Zoltán, Nagy Emese, Tókos Pál stb.). Mi írtuk, rajzoltuk, szerkesztettük, korrektúráztuk, cenzúráztuk s adtuk ki az újságot, nagyszerű inasévek voltak ezek. 1999-ben komolyra fordult a dolog, amennyire egy karikaturistánál komolyra tud fordulni, felkértek az akkor induló Krónika erdélyi közéleti napilap karikatúráinak a rajzolására. Ez mélyvíz volt, de a kezdeti bizonytalanságon túljutva beállt a napi rutin. Tavaly november táján lepett meg az újság egyik tördelőszerkesztője: „Könczy, holnap jelenik meg az 5000. Krónika lapszám, ergo az 5000. rajzod is.” Közben közel 40 egyéni kiállításon mutatkoztam be szerte a Kárpát-medencében, és megjelent két válogatáskötetem: 2002-ben a Szöveg nélkül az Erdélyi Híradó Kiadónál és 2009-ben a Fejadag az Exitnél. Soha nem foglalkoztam azzal, hogy brand lesz-e a nevemből, csak az motivált, a napi rajz meglegyen, és hordozza azt az üzenetet, azt a véleményt, amit a világról gondolok.

 

Mondanivaló a rajz mögött

 

– Mi inspirál a karikatúrák rajzolásakor? Huszonöt év után is maguktól jönnek, vagy néha erőltetni kell?

– Minden inspirál, nincs olyan téma, amit kerülnék, annak ellenére, hogy vannak kényes témái az életünknek. Természetesen van, amikor kipattan az ötlet és a rajz, van, amikor csak az egyik jön könnyebben. Mindenkin, aki dolgozik, van teljesítménykényszer. A kiállítások alkalmával két dolgot említek, melyek segítenek, hogy időben meglegyenek a rajzok: a határidő (mely Kosztolányi szerint a legjobb múzsa) és az emberi butaság (mely Einstein szerint végtelen). A nap minden percében nyitva vannak az antennáim, elraktározom az ötleteket, és a kellő pillanatban aktiválom őket. Előre csak akkor dolgozom, ha több napra elutazom, de egyébként szeretem, ha a rajzaim mindig frissek, aktuálisak.

 – Meg lehet tanulni a karikatúrarajzolást? Emlékszem, egy eseményen futószalagon rajzoltál majdnem száz emberről tűpontos portrékarikatúrát: menynyire tér el ez a műfaj a poénra kihegyezett rajzaidtól?

– Igen, meg lehet tanulni, a kérdés csak az, van-e mondanivaló a rajz mögött. Az előadások alkalmával be is bizonyítom a hallgatóságnak, hogy a karikatúrához csak egy közepes, ikonszerű, leegyszerűsített ábrázolásmódra van szükség, ám a poénhoz egy szélesebb körű tájékozódásra és egy markáns, meghökkentő perspektíva-váltásra. A titok a folyamatosságban és a jó értelmében vett közléskényszerben rejlik. Egyszer-kétszer bárkinek lehet egy nagyon frappáns, vicces ötlete, amit ábrázolni is tud, de következetesen kell tartani. A portrékarikatúra teljesen más műfaj, ehhez inkább jól rögtönző szem és kéz kell, én lassú vagyok ehhez, ritkán rajzolok portrét. Sokévnyi rajzolás nyilván ad egy rutint, és a nem szakmai környezetet el lehet kápráztatni, de ilyenkor kipótolom a rajzot pár olyan segédelemmel, ami az alany szakmájához, habitusához tartozik, ezért elnézőbbek, ha az arcvonások nem találnak annyira.

 – Kell azon gondolkodnod, milyen körhöz jut el egy-egy rajz üzenete, kihez szóljon, mennyire legyen dekódolható?

– A műfaj egyik, ha nem a legnehezebb része a közérthetőség. Sajtókarikatúráról lévén szó, nem tudhatom, az újság a rajzzal kinek a „kezébe fog kerülni”, ezért úgy kell megrajzolnom a témát, olyan poént kell társítanom hozzá, mely a lehető legkevesebb nézőt zárja ki a megértésből. Ugyanakkor azt sem tudom, mikor és hol fogják látni, ezért arra is törekszem, hogy a világ egyik pontján aktuális témát később, máshol is tudják dekódolni. Ezért nem társítok szöveget a rajzaimhoz, a cím is csak támpont esetenként a gyorsabb megértéshez. Megpróbálom globalizálni a rajzaimat, s bár szerintem nem látszik nyilvánvalóan, hogy a rajzokat erdélyiként, székelyként rajzolom meg, a háttérben mégis érződik, milyen környezetben alakult ki a világlátásom.

 – Mi lenne, ha a világ oly görbe dolgokat produkálna, hogy jelenlegi karikatúráid a normalitást ábrázolnák?

– Nem bánnám, mert bár kritizálok, mégis a megrajzolt világom egy szelídebb, optimistább világ, mint amilyenben jelenleg élünk. S ha az a görbe világ lenne a normális, meg vagyok győződve, akkor is lenne bőven témám, lásd Einstein mondását fennebb. A karikatúrának egyébként ellenzékinek kell lennie, mert a fősodor hajlamos túlkapásokra, szereti túl komolyan venni magát. A karikatúra, az időtlen humor a társadalmunk metszőollója szerintem, visszanyírja a túlhajtásokat, néha fájdalmas, de segíti a szép, egészséges fejlődést.

 

Az alkotás nem csak visszafele, előre is kötelez

 

– Aki nem látja a háttérben ezt a rengeteg munkát, egy sikeres, nyugodt embernek írna le, aki stressz nélkül alkot, amikor csak kedve van. A tükröd szerint is így van?

– Ha szereted, és hiszel a munkádban, a munkabírás és a kereset másodrendű tényező. Nem tudnám elképzelni, hogy egy életen át olyan munkában merüljek el, amit nem szeretek. Ennél rosszabbat nem lehet egy dolgozó, alkotó embernek kívánni. Ha a munkaszeretet vagy a hozzáértés hiányzik, vesztett ügyed van. Ezért hiszek a hétköznapi, esetenként megfeszített, rendszeres munka erejében, melyhez hozzájön az, amit kreatív adrenalinnak hívok, és amit szükség esetén tudok aktiválni, sokszor lerövidítve az alkotás folyamatát. A munkához, az alkotáshoz egyfajta nyugalom kell, ha a környezeted ezt folyamatosan felül akarja írni, akkor belül kell kialakítanod magadnak, mely, ha sikerül, egy idő után meglátszik rajtad. Ennek elengedhetetlen eleme a társ, a család, mely megérti, segíti azt a miliőt, amit egy magamfajta „munkásember” generál maga körül, ellensúlyozza azokat a történéseket, amelyek a stabilitás elvesztéséhez vezetnének.

 – Ha félretehetnél minden vállalást, határidős munkát, milyen műfajban és mit alkotnál legnagyobb örömmel? Melyek a folyamatban levő munkáid, terveid?

– A rajzolás mindenképp marad, annak ellenére, hogy határidős munkáról van szó. Amit majd kipróbálok, és egyre közelebb vagyok hozzá, hogy a karikatúráim világát próbáljam megfesteni valamilyen módon, jóval nagyobb felületen. Innen indulok, de hogy hova lyukadok ki, az még talány számomra is. Ha félretehetnék mindenféle időbeli nyomást, a tanulást/olvasást hoznám be az életembe: úgy érzem, még nagyon sok a fehér folt, és az idő teltével egyre makacsabban tartják magukat, ezeket kellene valahogy megszelídítenem. Szeretném folytatni ilyen iramban, ütemben a munkát, vannak elképzeléseim, „ferde” perspektíváim, s talán a saját magamra szánt minőségi időt is fogom tudni egoistábban kezelni. Amit biztosan tudok – és a visszajelzések igazolnak –, hogy a munkámra, úgy a grafikai tervezésekre, mint a karikatúrákra igényt tart a szűkebb és tágabb környezetem. Pár éve, amikor egy kisebb szünetet akartam tartani, érezvén, hogy kissé elfáradtam, egy ismerősöm azt mondta, emberileg megérti, de azért fognak hiányozni a rajzaim, mert én nagyon koncentráltan, frappánsan tudom megfogalmazni, megrajzolni azt, amit ő gondol, de nem tudna formába önteni. Ekkor jöttem rá, hogy az, amit alkotok, az időben nem csak visszafelé, hanem előre is kötelez.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. februári számában.)

 KÖNCZEY ELEMÉR 1969-ben született Székelyudvarhelyen, kiadvány- és reklámgrafikusként keresi a kenyerét Kolozsváron, számos tevékenysége mellett potenciális festőnek tartja magát. Egyetemi oktatóként is dolgozott, de igazán ismertté a huszonöt éve folyamatosan megjelenő, könnyen felismerhető, egyedi stílusú karikatúrái tették.