Maga összejönne olyan nővel, aki túl sok nevetős emotikont használ?
Gézát egy idő óta ritkán látom. Ettől nem esem kétségbe. Az ember szerfölött ritkán panaszkodik, hogy rég került már dugóba, idejét sem tudja, mikor ücsörgött a társasház lakógyűlésén, és hej, egy kis csőtörés, az milyen jó lenne pedig.
Ám amikor a dolgok jól haladnak, gond és bú távol, minden a kerékvágásban, az ember lelkét átjárja egy kis tespedtség, mint vasárnapi ebéd után a lakást a kelkáposztaszag, elkezd hiányozni valami. Ilyenkor még az is lehetséges, hogy így dörmög magában: – Ej, mi lehet azzal a Gézával? Rég láttam. Beszélni kéne vele.
A vágyak olykor hamarabb teljesülnek, mint azt az ember szeretné. Az élet már csak ilyen.
– Maga összejönne olyan nővel, aki túl sok nevetős emotikont használ?
Felkaptam fejem az újságból, s lám, a Géza állt mellettem.
A kezdésen mondjuk kissé csodálkoztam. De nem jobban, mint amikor gimnazista korunkban – ezelőtt sok évvel – átjött hozzám megvitatni az emberi önzés kérdéskörét, kezében egy üveg borral és két Public Image Limited-kazettával.
Délután négy körül érkezett a Géza, én tíz körül mondtam, hogy most már aludnék, majd a mondat elhangzása után még két teljes órán át beszélt, mire éjfélkor felugrottam, lekapcsoltam a villanyt, s az ajtót kitártam.
Géza nem lépett ki az ajtón, maradt, s beszélt tovább a sötétben.
– Milyen emotikont? – tértem a lényegre, s hagytam magam mögött az ámuldozás meg a tettetett öröm fölös köreit, mint vonat után szaladó ember a felöklelteknek járó bocsánatkérést. Az a hajdani ajtókitárás túl jól az emlékezetembe vésődött.
A piac melletti buszmegállóban álltunk, ott csapott le rám a Géza.
Ott állt előttem, sapkát nem hordott, pedig süvített a szél, ebből levontam, hogy még mindig a világ rendje ellen harcol.
– Ezt a nevetős fejet, itt – mondta Géza, majd fagyott kezeivel zsebébe nyúlt, kivette telefonját, s orrom elé tartva mutatta. – Amikor nagyon széles a vigyor, s a könnye is repked mindkét oldalról. Meg ezt itt, amikor nevet, és vágott lesz a szeme.
– Hát… ha jól áll rajta a tanga… – toltam távolabb nyirkos kezeit, s megrántottam a vállam. – Esetleg bevállalhatná.
– Maga nem válogat – így a Géza, s csalódottan szemlélt.
Mióta az eszemet tudom magázódtunk. Igazság szerint fogalmam sincs, miért.
Ezután sokáig hallgattunk. Géza közben szuszogott, s a Messengerében turkált.
– Van ez a lány – törte meg végül a csendet. – A neve Helga. Hetek óta írogat, naponta levelezünk, igazából tetszik, de rettentő sok emojit használ. Össze merjek jönni vele? Ezt itt a nagy kérdés!
Éreztem, hogy most már valamit mondanom kell.
– Hát… mindenképp gyanús előjel a vele éléssel kapcsolatban. Mi van, ha minden mondat végén élőben is felnevet?
– Ugye? – lelkesült fel Géza. – Az emotikon sokat elárul valakinek a személyiségéről.
Van egy exem, aki folyton azt alkalmazta, amelyiken vigyorog a fej s a száját nyalogatja. Ezt itt, látja? Amikor összevesztünk, és nem beszéltünk egy ideig, majd felbukkant, és elkezdte ezt a szájnyalogatós emotikont tolni ezerrel, tudtam, hogy hancúrozni akar.
– Magát ez a világ elnyomja – fogtam meg a vállát. – De legyen erős!
– Engem ezek a fejek idegesítenek! – kiáltott fel Géza. – De nem lehet kikerülni. Ha nem használja az emojikat, félreértik. Akkor azt hiszik, hogy hűvös hangon beszél vagy hogy udvariatlan. Esetleg haragszik. És ha a másik minden mondat után odatol hármat, akkor te hiába alkuszol meg és adsz egy-egy darabot, az kevés. Mert ő ez alatt az idő alatt tizenötöt tol. Borzalom!
– Szívecskézzen sűrűn – javasoltam neki. – Ne akarja a világot megváltani. Ez itt a nevetős és könnycsorgatós emojik kora. Amúgy nem lehetséges, hogy a Helga alapból egy normálisan emojizó lány lenne, csak rossz társaságba keveredett? Mint a drogosok vagy az alkoholisták.
– Lehet…
– És magára vár, hogy kiemelje ebből a közegből. Legyen erre büszke!
– Minden volt csajom normálisan emojizik! – háborgott tovább Géza. – Tudom, elég szürreális, hogy azért nem fogok valakivel összejönni, mert túl sok nevetős emojit tesz ki. De ez van.
– Jó a hátsója?
– Jó csaj. De funkyklubba sem akarok menni.
– Cipelje ágyba, és közben sugdossa a fülébe, hogy „nix nevetős fej, nix könnyes vigyor.” Mit szól hozzá?
– Nem.
– Miért?
– Maga menne funkyklubba?
– Semmiképp.
– Na látja…
Láttam, még van két perc, amíg megjön a 133-as busz.
– Nem akar indítani esetleg egy tanfolyamot „Hogyan emojizzunk, hogy sikerüljön a randi?” címmel? Maga már nagyon profi ebben a témakörben. Trükkök és praktikák. Százezer forint két alkalom. Tele lenne pénzzel.
A busz már feltűnt a sarkon.
– Jön velem? – kérdeztem tőle.
– Á, inkább elmegyek ide a kávéházba – nyújtotta a kezét Géza. – Hátha szembejön velem életem szerelme.
– Üdvözlöm a kávés kislányt!
– Az sosem mosolyog. Szerintem utál ott lenni.
– Na látja. Arra hajtson rá!
– Van pasija – legyintett a Géza.
– Tartson ki! – veregettem meg a vállát. – Az igazság magánál van.
Azzal felszálltam a buszra.
Remélem, egy darabig nem találkozunk. Majd bőven elég lesz akkor, ha a gyerekneveléssel kapcsolatban kéri ki a tanácsaimat. Addig nyugalmat szeretnék.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 27-i számában.)