Nem tántorított el a király szava, rögvest munkához láttam, s hajaj, volt is mit tenni. Ezer aranyszőrű paripa volt az istállóban s még hatszáz gyémántszarvú ökör. Százholdas erdőt kellett kivágnom, és hétszáz rend méterfát felaprítanom.
Egyszer régen tündérországba vezetett az utam. Bejártam ott hegyeket, völgyeket és minden szép tájat, melyről csak mesékben hallottam. Addig kóboroltam, míg el nem jutottam a tündérkirály palotájához. Az öreg király befogadott, ennem, innom adott, és olyan jó vendéglátó volt, hogy haza sem kívántam menni többé. Így teltek a napjaim, mígnem egyszer megismertem a gyönyörű szép lányát, kit rögvest megszerettem, s láttam ékes szemeiben, nemcsak engem hajtott a szívem, ő sem volt közömbös irántam.
Egy életem, egy halálom, azt tettem, amit minden legény tehetett, kinek víz helyett vér folyt az ereiben. A király elé állottam, és így szóltam:
– Felséges királyom, vándorlegény létemre úrként látott házában, s ezt meghálálni nem tudom, de egy kérésem még volna: adja hozzám feleségül szépséges leányát, mert nélküle immár nem élhetek.
– Eb, kutya teremtette! Hát nem volt elég a szállás, az étel s az ital, még házam legszebb kincsét is elvennéd?
– Uram, legyen kegyes szegény szolgájához, ha leányát hozzám nem adja, rögvest halál fia vagyok, mert az életem az övé.
– No, jól van, pimasz kölyke, de ennek most már ára van. Hetvenhétszer hét esztendeig dolgozz, intézd a palota ügyeit, s aztán ha megállod a helyed, fontolóra veszem a kérésedet.
Nem tántorított el a király szava, rögvest munkához láttam, s hajaj, volt is mit tenni. Ezer aranyszőrű paripa volt az istállóban s még hatszáz gyémántszarvú ökör. Százholdas erdőt kellett kivágnom, és hétszáz rend méterfát felaprítanom. De engem sem akkor szalajtottak anyám szoknyája mellől, s minthogy tündérföldön egy év hétszáz esztendőt is kitesz, minden munkát elvégeztem.
– No, jól van fiam, jól van – mondta a király –, dolgos kezed van, azt már látom. Gyere, üljünk asztalhoz, s lássuk, emberebb vagy-e az embernél.
Azzal hetven lépés hosszú asztalhoz ültetett, mely terítve volt minden étellel, itallal, mi szem-szájnak ingere, majd így szólt:
– Kutya vagy, ha elébb jóllaksz, mint én.
Azzal rögvest falni kezdtem, hiszen megéhezik az ember a kemény munkában, de még csak az asztal feléig jutottam, mikor láttam, hogy a király már nem csupán az étkeket, de még a tányérokat is mind megette, sőt még az asztalból is harapott egyet-kettőt.
– No, étvágyad az nincsen, amint látom – mondta a király. – Lám, szomjas vagy-e?
S azzal egy olyan nagy kupát hozatott elém, hogy alig bírtam átfogni.
– Idd ki mind! – mondta.
Hej, felemeltem a kupát, jól meghúztam, de két csepp nem sok, többet nem bírtam lenyelni belőle, úgy teleittam magam egy kortyintással.
– No, ha neked elég, legyen elég – mondta a vén király –, de lásd be, a lányom kezét csak vitéz kaphatja meg. Birokra kelnék veled, de félek, egy csontod nem sok, annyi sem maradna épségben, ha ölre kelnénk. Hanem itt az ezeresztendős öreganyám, lássuk, vele elbírsz-e.
Amint ezt elmondta, be is lépett az ajtón egy vénséges vén banya. Nem akartam bántani a vénasszonyt, de hát mit volt mit tenni, felálltam, hogy megbirkózzak vele. Olyan erő volt az öreg boszorkányban, hogy kétszer a földre taszajtott, mire egyszer sikeredett lebirkóznom. Az öreg király gúnyosan felkacagott, én pedig szégyenkezve indultam ki a palota kapuján. Mit ér az életem, ha a tündérleányt meg nem kaphatom? Lágy kacagás térített magamhoz nagy búslakodásomból. A tündérleány állt mellettem, úgy kacagott, hogy a virágok kinyíltak belé, s mind felé fordultak a Nap helyett.
– Hát te is kinevetsz? – kérdeztem könnyek között. – Lám, mégsem szerettél sohasem.
– Ilyen buta vagy te, vitézem? – kérdezte a leány mosolyogva. – Tudod-e, hogy ember a próbákat nem állta volna ki, hogy még tündérországban sem volt senki, ki veled versenyezhetett volna? – Velem? Kit egy vénasszony a földre taszajtott?
– Veled bizony, vitéz szerelmem. Hisz az asztalon, amelyről ettél, a föld minden vada ott volt, s te megetted a föld állatainak felét egy ültő helyedben, apám pedig maga a tűz, s csak ezért volt nagyobb az étvágya. A kupában, melyből ittál, ott volt minden tenger vize, s ahogy belekortyoltál, a világ minden tengere két cseppel alacsonyabban hullámzik az óta.
– No, de a banya? Milyen vitéz az, kit egy vénasszony kétszer földre tipor, s csak harmadjára vesz rajta erőt?
– A vénasszony maga volt az öregség, s nincs ember, bármily erős legyen is, akit ő nem győz le, de lám, te harmadjára erőt vettél rajta, s tündérkort érsz meg.
Felderült a szívem a szép királylány szavára, de egyvalami még megsajdult bennem:
– Apád mégis kikacagott, nem ád hozzám feleségül.
– Mondta-e édesapám?
Hej, nagy örömömben úgy szaladtam vissza a palotába, hogy a szél is csak a cipőm sarkát tapodta. Megálltam a király előtt, s újra megkértem a lánya kezét. Hozzám adta az öreg király a tündérhercegnőt, s volt hetvenhét évig tartó lakodalom. Hogy az milyen volt? Kérdezzétek a szelet, hisz ki a sarkadra tapos, azt meg kell hívni a nászlakomára is!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 27-i számában.)