Petőfi kapcsán annyi legenda van a köztudatban, hogy kutató legyen a talpán, aki ezeket szétszálazza és felvállalja azt az ünneprontó tisztséget, hogy a kedves történetek valóságtartalmát számonkérje, esetleg bebizonyítsa, hogy sokuk képzeletszülemény. Azért is bonyolult mindez, mert nemcsak pletykák és utólagos eszményítés színezi át a képet, hanem maga Petőfi is határozott elképzelések mentén alakította azt.
A Petőfi Irodalmi Múzeum jelenleg három kiállítást is szentel a bámulatos költőnek: „Ki mondaná, hogy e tér csatatér?” címmel a segesvári harctéren végzett 2018–19-es régészeti kutatások eredményeit tárják az érdeklődők elé; „Ki vagyok én? Nem mondom meg” címmel az életpálya döntéshelyzeteit, tipikusságát és szabálytalanságait mutatják be, Bolyongó üstökös címmel pedig a Petőfi-kultusz alakváltozatait ismertetik. Kérésünkre a kiállításokon dr. Kalla Zsuzsa irodalomtörténész, a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményi főigazgató-helyettese vezetett végig, E. Csorba Csilla mellett ő a tárlat egyik kurátora is.
Petőfi kapcsán annyi legenda van a köztudatban, hogy kutató legyen a talpán, aki ezeket szétszálazza és felvállalja azt az ünneprontó tisztséget, hogy a kedves történetek valóságtartalmát számonkérje, esetleg bebizonyítsa, hogy sokuk képzeletszülemény. Azért is bonyolult mindez, mert nemcsak pletykák és utólagos eszményítés színezi át a képet, hanem maga Petőfi is határozott elképzelések mentén alakította azt. „Már költői indulásától kezdve mitizálta életrajza bizonyos elemeit” – mutatott rá a kutató. Emellett megrendelt portréin is tudatosan kereste azt az arcot, mely méltón közvetíti azt a karaktert, melyet ő Petőfi néven teremtett. Példaképét, Csokonai Vitéz Mihályt öltözködésével, viselkedésével tudatosan utánozta, az elsők között ismerte fel a nyilvánosság, a média hatalmát, a lapokban közzétett arcképei és versei, melyek az olvasót egyaránt beavatják a költő hétköznapi konfliktusaiba vagy épp a szerelmi vallomások szenvedélyességébe, mind olyan közvetlenséget sugárzó gesztusok, melyek mégis álarcot és pózokat jelentenek, mögöttük megbújhat az az ember, akit a ránk hagyományozódott soraiból próbálunk megismerni. Ez az imázsépítés is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a fővárosi irodalmi életben neki sikerült elsőként független írói egzisztenciát teremtenie.
Olvasgatós, elidőzős tárlat, mely nem porba húzza az eszményített alkotót, hanem látni engedi az ember dilemmáit, a választási lehetőségeit és persze azokat a gesztusait is, melyek élővé teszik – Petőfi lelép a márványtalapzatokról, és kaján vigyorral mutat körbe: ez volt az életem, ezek a verseim, ezeket a szobrokat pedig ti állítottátok nekem, ezeket ti írtátok rólam.
Olyan kérdésekre is reflektáltak a kiállítás alkotói, melyek sok más életrajzban elsikkadnak – például hiába tudtam, hogy Petőfi számára a magyarság választott identitás, eddig nem tudatosult bennem, hogy a szlovák evangélikus családi háttér ez esetben azt is jelenti, hogy a család akcentussal beszélt magyarul.
Petrovics Sándort gondosan nevelték, mészáros édesapja értelmiségi pályára szánta, jól öltözött, kényeztetett gyerek volt. Az életrajzot közvetítő felületek versekkel, visszaemlékezésekkel egészülnek ki, valamint a kihágások lajstromával. Az aszódi diákévekről például ezt találjuk: „P. Sándor (13 éves) aszódi tanuló egy magát »titkos társaságként « megnevező diákkörben tanári felügyelet nélkül kóborol, dohányzik, és pajzán dalokat énekel. 14 évesen egy fiatal színésznő játékától megbabonázva szökést kísérel meg iskolájából, hogy csatlakozzon B. István színtársulatához. A szökést K. István osztályfőnök akadályozza meg, a diákot apja megjelenéséig elzárja. A dühös apa tettleg bántalmazza engedetlen fiát.”
Kedves furcsaság, hogy jóformán a kihágások nyomán is feltárható az életpálya. Mire a fiú befejezte a gimnáziumot, az apja vállalkozása tönkrement, szabadszállási házukat elvitte az árvíz, a nélkülözés évei következtek, és egyre nagyobb teret nyertek a fiú döntései – például az alsó korhatár miatt 18 évesnek vallotta magát, és katonának állt. Kihágásai pedig talán tovább árnyalják a költő emberarcú portréját: „P. Sándor (17 éves) soproni katona a felettesei tilalma ellenére szolgálatban Horatiust olvas, verseket ír és egy este kiszökik a laktanyából, hogy meghallgassa Liszt Ferenc zongorajátékát. Amikor egyszer takarodó után felettesei engedélyével gyertyafénynél olvas, egy társa elfújja gyertyáját. P. Sándor dühében szuronyát hajítja katonatársa felé. Bár a fegyver csak az ágy deszkájába fúródik, az elkövetőt büntetésül kurtavasra verik.”
Szervezete nem bírta a katonaélet viszontagságait, és felmentették a szolgálat alól, de később a vándorszínészség is egy nehéz, nélkülözésekkel teli korszak volt az életében – mutatott rá Kalla Zsuzsa. Mint mondta, jelentős színészi sikerei nem voltak, Petőfi nem rendelkezett a kor elvárásainak megfelelő színészi alkattal és orgánummal elsősorban intrikusokat alakított, inkább karakterszínész volt. Ekkor már a pesti Athenaeumban jelentek meg versei, Bajza József és Vörösmarty Mihály támogatta költői indulását. „A színészetben, noha még csekély, de mégis észrevehető haladásom; egypárszor már volt szerencsém a közönség figyelmét megnyerni, megtapsoltatni; mi négyhónapos színésznek elég. Folyó hó 23-án lesz jutalomjátékom, nagy üggyel-bajjal, de mégis kivívtam, hogy Lear legyen. A bohócot játszandom benne; amit megkapni szinte nem kevés küzdésembe került; mert mennyi az ármány a színészetnél. Gyakran jajdulok föl: isteni művészet, mért ördögök papjaid! […] Színésztársaim kételkednek, hogy én volnék az a Petőfi, kinek az Athenaeumban versei jőnek. Kételkedjenek! Keveset törődöm rajt, nem nekik írok” – olvashatjuk Petőfi Sándor Bajza Józsefnek írt, 1843. március 14-i levelében.
A polgárokból, politikusokból és művészekből álló Nemzeti Körnek Vörösmarty Mihály javasolta a fiatal költő első kötetének kiadását, és ő segítette segédszerkesztői álláshoz is a Pesti Divatlapnál. A fiatal költő egy csapásra a korabeli szellemi élet meghatározó alakjává vált.
1846 őszén, a szatmári megyebálon ismerte meg a komoly irodalmi ambíciókkal is rendelkező Szendrey Júliát. A költő távollétében lapokban közzétett verseivel üzent a lánynak. Júlia kitartásának köszönhetően összeházasodhattak, Petőfi pedig egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, a családot is képes volt a verseiért kapott honoráriumokból eltartani.
Politikai pályájának egyetlen csúcspontja volt: 1848. március 15-e. A pesti forradalom legfontosabb alakjává és jelképévé vált, mégsem választották be a pesti sajtóesküdtszékbe, de még képviselőnek sem a kiskun választókörzetben. Kalla Zsuzsa szerint ez azzal is magyarázható, hogy lendületes kortesbeszédében jócskán túlbecsülte hallgatói politikai érettségét, akaratlanul meg is sértette őket. Összeomlott a sajtópiac, mely Petőfi anyagi hátterét biztosította, a felesége gyermeket várt, egy névtelen levélben pedig gyávasággal vádolták a költőt, amiért nem harcolt fegyverrel a hazáért. A vádra reagálva, de a család rendszeres jövedelmének biztosítása érdekében is honvédtisztnek állt. „A katonai pályája is inkább költőként érdekes, az ott született versei izgalmas szempontot közvetítettek a hátországnak arról, hogy mi történik a csatamezőn” – mondta a kutató. A kihágások lajstromát Petőfi itt is folytatta, állandóan konfliktusba került a feletteseivel, csak két tábornok volt kivétel: Görgei Artúr nagyra értékelte Petőfit költőként, Bem József pedig forradalmárként. Utóbbihoz kérte magát az erdélyi hadszíntérre. Az akkor huszonhat éves költő egy vesztes csata menekülésének forgatagában, 1849. július 31-én, Segesvár mellett tűnt el.
Holtteste azóta sem került elő, ebből a bizonytalanságból adódóan a korábban megalapozott költői szerepminták újabb legendákkal egészültek ki.
Verseit már életében énekelték, műveit máig a legkülönbözőbb stílusokban zenésítik meg. Ő a magyar irodalom legtöbbször, legtöbb nyelvre lefordított költője. És még ennél is több. A Petőfi-kultusz alakváltozatait vizsgálva a kiállítás létrehozói olyan kérdésekre kerestek választ, hogy miként formálódott át újra meg újra a nemzeti emlékezetben megőrződő Petőfi alakja a társadalom különböző rétegeiben, az irodalom, a képzőművészet, a politika által használt motívumokban, szólamokban, a hagyományőrzés retorikájában. Négy konkrét évforduló jellegzetességeit mutatják meg egymás mellett: az 1898–99-es, az 1923-as, az 1948–49-es és az 1973-as ünnepségek emlékeit tárják elénk.
A 19. század végén, a millenniumi ünnepségsorozatokon Petőfi kultusza egészen hihetetlen nagyságban bontakozott ki. Kalla Zsuzsa szerint ekkoriban Petőfi alakjából olyan nagyszabású jelkép lett, amelyet a magyar történelem minden szituációjához hozzá lehetett társítani – függetlenül a történeti hűség követelményeitől. Mint rámutatott, az általános és hivatalos kultusszal szemben már ezekben az évtizedekben kialakult az a baloldali (munkásmozgalmi) Petőfi-kép is, amely a társadalmi egyenlőtlenségek ellen lázadó forradalmárt ünnepelte a költőben.
1923-ban Babits Mihály Petőfi koszorúi című versében így ír: Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? / Ki meri meglátni, ki meri idézni / az igazi arcát?/ Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak / Szűk folyosóin a szavak úgy lobognak, / mint az olcsó gyertyák. // Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, / de ma már maga sem tudja hogy mit akar: / talány zaja, csöndje / és úgy támolyog az idők sikátorán, / mint átvezetett rab a fogház udvarán / börtönből börtönbe.”
Negyedszázad múlva Faludy György Kiskőrös, 1948. január 1. című versében szintén keserű korrajzot vázol: „Petőfit s a szabadságharcot / jöttek – ezt mondják – az urak / Kiskőrösön megünnepelni, / s nem ünneplik, csak magukat. / A költőről most bizonygatja / Révai ott benn a zsúfolt / teremben, hogy se nem kisgazda, / se nem szocdem, de komcsi volt – / míg kint, a nagy előcsarnokban / csak néhányan ülünk, hideg / szél jár, ávósok sündörögnek / és szárazak a szendvicsek.”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 14-i számában.)