Farkas Wellmann Endre | Ó, a Balaton…

Farkas Wellmann Endre 2020. július 28., 07:56

Az élmény soha nem csak a földrajzi hely miatt fontos, hanem a történet miatt, ami ott játszódik le, és ezáltal felértékeli, fontossá teszi az adott földrajzi helyet. Számomra így az igazi balatoni élmények épp ezért különlegesek, mert sehol máshol a világon nem tudtak volna megtörténni, csupán ott, azokon a partokon és ligetekben, azon a vízen, azokon a hullámokon, és ott, ahol úgy tud lemenni a nap estelente, mint sehol máshol.

Fekti Vera: Csónakkikötő (olaj, vászon, 60 × 80 cm, 2015)

Most a saját Balaton-képemről volna ildomos írni, ha nem azt kockáztatnám, mint minden szubjektív jellegű írással: vajon érthető lesz-e, vajon érdekes lesz-e másnak is?

Szögezzük le: a Balatont nem lehet nem imádni. Tehát egy vagyok a sokból, a sok ezerből, vagy, ha generációkon nézünk végig, tán a sok millióból. Van nekem is személyes Balatonom, s bár mindkét oldalát úgy-ahogy ismerem, mégis nehéz lenne helységnevekhez, az északi vagy a déli parthoz kötnöm az élményeimet.

Az én Balatonom sok mindenből áll: nádas partszakaszokból, finom homokú plázsokból, magányos mólókból vihar előtt, de különösképpen vitorláskikötőkből és hajókból.

Az élmény soha nem csak a földrajzi hely miatt fontos, hanem a történet miatt, ami ott játszódik le, és ezáltal felértékeli, fontossá teszi az adott földrajzi helyet. Számomra így az igazi balatoni élmények épp ezért különlegesek, mert sehol máshol a világon nem tudtak volna megtörténni, csupán ott, azokon a partokon és ligetekben, azon a vízen, azokon a hullámokon, és ott, ahol úgy tud lemenni a nap estelente, mint sehol máshol.

Képeket hívok elő magamban, és minél többet gondolkodom a témán, annál több minden jut eszembe… lapozom a múltat, a múló időt, és csodálom a képeken a vizet, az állandóságot, benne a mégis-változót, a naplementéket, sétákat, borozásokat, strandolásokat vagy épp viharokat. Lassan történetté állnak össze a képek, az én Balatonom történetévé, ami az élettörténetemből is egy szelet.

Az emlékezet újraépíti odabent a tavat, újraépíti a régi nyarakat, megelőlegezi az eljövendőket. Mert aki egyszer járt a Balatonnál, az vissza is fog térni oda.

Pedig nem vagyok egy nyaralós típus. Gyűlölöm, ha éget a nap, kerülöm a tömeget, ha lehet, és nem szeretek hekkért se sorban állni. Épp ezért számomra a nagy vizek sohasem strandok, nem valamiféle vakációs helyszínek, még akkor sem, ha szívesen úszkálok bennük. És ezt leírva, ahogy felrémlenek az emlékek, be kell látnom, a Balatonhoz mégis rengeteg strandélmény köt. Az időközben letisztult, megszépült emlékek, nincs bennük a sorban állás, a tömeg, a dögmeleg. Érdekes varázsa ez a helynek.

Ami viszont a legfontosabb: a hajók. A kikötőben egymással beszélgető kis vitorlások, no meg a sétahajók, ahogy méltóságteljesen végigvonulnak a nyílt vízen, a fürge vitorlások között lomhán cihelődve a habokon, egyik kikötőtől a másikig, vagy csak szinte céltalanul ringatózva – mondjuk a Tihanyi-öbölben. A hajókban mindig titok van, valami kifürkészhetetlen rejtelem, ami egy-egy hajó láttán önmagában is tiszteletre int, bármekkora vagy bármilyen is legyen az. Ha sokszor látja őket az ember, megbarátkozik velük. És most elárulok egy titkot: nekem is van odalent a Balatonon egy ilyen hajó barátom. A Jókai. Soha nem láttam szebbet. Onnan tudom egyébként, hogy a barátom, hogy az ismeretségünk nem a Balatonon kezdődött. Huszonéve láttam a Dunán siklani, egyszer egy másnapos pirkadatkor, aztán sok időre eltűnt a szemem elől. Évek múlva láttam viszont a Balatonon, és boldog voltam, hogy előkerült. Azóta meglátogatom minden évben, s bár jártam a fedélzetén, még sohasem utaztam vele. Majd ha összejön, teljesebb lesz a Balaton-képem.

Most pedig, ahogyan mondtam, emlékidézéskor felépül odabent a tó, a nagy víz, a Balaton, én pedig az emlékezet partjai közt felépítem a kompot is, és elindulok rajta a visszhangokkal kecsegtető túlpart felé.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. augusztus 3-i számában.)