Zs. azon az estén nőtt nagyra a szememben. Mikor átadták neki a közönségszavazás által nyert Év Legjobb Színésze Díjat, fogta az aranybilétát és a Dunába hajította. A beállt döbbent csendben elvigyorodott: – A dobozt azért megtartom.
Az évadzáró buli egy hajón volt, ami nem ment sehová, de így is parádés. Sztárok között meghívott vendégként lenni, dicsekedtem vele, persze.
Zs. azon az estén nőtt nagyra a szememben. Mikor átadták neki a közönségszavazás által nyert Év Legjobb Színésze Díjat, fogta az aranybilétát és a Dunába hajította. A beállt döbbent csendben elvigyorodott:
– A dobozt azért megtartom.
Ez a mozdulat azóta gyakran eszembe jut. Kalóz, barbár vagányság, és minden érzés, amit a színházban átélünk, amikor a nézők panaszkodnak a fűtésre, vagy rezeg a telefonjuk, cukorkát bontogatnak, köhögnek, fújják az orrukat, otthagyják a darabot.
Láttam mindegyik színészt betegen játszani, színpadi sírásba improvizálva a nátha miatti elkerülhetetlen orrfújást. Zs. zsebkendőt adott R.-nek, mert a lány jelmezén nem volt zseb. Aztán hátrahajították a színpadon egy heves gesztus közben, mintha az előadáshoz tartozna. Láttam N.-t begyulladt torokkal énekelni. I.-nek zaklatója volt, és végigcsinálta a háromórás darabot. A súgót még én is hallottam akkor az erkélyről. A nézők bosszankodtak, amiért a kedvenc színészük nem tudja a szöveget.
Annak a bilétának méltó helye lett.
Mikor elértem azt a részegségi fokot, hogy tudjam, még egy korty és hányok, botladozva megkerestem a táskám, és elhagytam a hajót. A szárazföldre érve levettem a cipőm, képtelenül magas sarka van, nem tudtam benne járni. Elindultam mezítláb. A Széll Kálmánig kellett eljutnom, mentem egyenesen előre, felfelé, Budán. Csak az üvegszilánkok kerülgetésére meg a hányás- és vizeletfoltokra kellett vigyáznom, bár ki tudja, észrevettem volna-e, ha történetesen elém kerül egy. A Halászbástyánál lyukadtam ki, hajnali három-négy óra felé kevés ember járkál arra, és akik igen, azokat se nagyon érdekli egy fehér nyári ruhás, mezítláb dülöngélő, részeg lány, ahogy átvág a Mátyás-templom előtt. Ezt természetesnek éreztem. Innen már tudtam az utat, alig fél óra gyaloglás után a lakásban voltam. Épphogy levetkőzve zuhantam ágyba. Csak reggel láttam meg, milyen fekete a talpam a mocsoktól.
Ősszel az évad már máshogy kezdődött. Mindent ismertem, utáltam is egy-két előadást, kezdtek megtalálni a goromba nézők, akiknek tilos a földre rakni a táskáját a ruhatárban a kabát alá, akik veszekednek, hangosan szidják a darabot és engem vonnak kérdőre, hogy ez miért ilyen szar. Havi húsz előadás, és az egyetem mellett nem maradt időm semmire, kimerült voltam, a főnök helyettese folyton belém kötött, végül felmondtam. Utoljára az erkélyre osztottak be, az egyetlen helyre, ahol végig egyedül lehet a nézőteres.
Meglepett, hogy a kezdés időpontjára mindenki a helyén ült. Egy pisszenés sem hallatszott, pontosan kezdtük az előadást. Később sem rezgett telefon, még az elmaradhatatlan cukorkászacskó zörgése is hiányzott. A színpadról leszűrődő fényben láttam az arcokat. Mind egyszerre mozdult nevetésre, ijedtségre, szomorúságra, meglepettségre. Vagy így fagyott rá a rezzenéstelen figyelem mindegyikre. Ami még furcsább, hogy az emberek nem mentek ki a szünetben. Ültek csendben, a színpadot bámulva. Nem tüsszentettek, nem mozgolódtak, csak ültek. Mi kinyitottuk az ajtókat, a műszak hátul a hangosítópultból felment a büfébe, a főnök pedig érkezett, megkérdezni, volt-e valami esemény a felvonás alatt, amit a jelentésbe írhatna. Semmi.
A második felvonás ugyanígy zajlott. Annyi különbséggel, hogy a nézők arca most egyszer sem volt mozdulatlan. A darabnak megfelelően folyamatosan mozogtak a szemek, szájak, rezdültek meg a vonások. Csak nevetéskor és felhördüléskor volt hangjuk. A darab vége viszont mintha összezavarta volna őket.
– Most, hogy minden rendbejött – mondta a hentesfiút játszó M. A szereplő komolyan gondolta, de a történet szerint ez irónia volt kifelé. És a nézők nem tudták feldolgozni az iróniát. Itt megtört a rend, egy részük felnevetett, majd hirtelen elhallgatott és mozdulatlanná merevedve mosolygott, a másik fele csodálkozva kerekítette el a szemét, és úgy bámult szoborként a színpadra. Függöny. Ők pedig tapsolni kezdtek ütemesen, egyenletesen. A színészek közösen meghajoltak, mosolyogtak. Visszavonultak, és egyesével jöttek ki újra. Majd amikor mindenki megérkezett, közösen is meghajoltak. Kimentek. A főszereplő visszajött, meghajolt, majd kitárva a karját behívta a többieket. Meghajoltak együtt. Hátráltak kicsit, megint meghajoltak. A taps nem szűnt meg, de fütyülést vagy hujjogást senki sem eresztett el. Lement a függöny. Majd újra felhúzódott, mert nem halkultak el a kezek.
Mikor tizenharmadszorra kellett visszajönniük a szereplőknek, ami igazán túlzás volt, néhányuknak nagyon dühös volt már a szeme. Másoknak zavart vagy fátyolos a fáradtságtól. Aztán újra lement a függöny, és a tapsot hirtelen mintha elvágták volna. A nézőtér egyszerre állt fel, de volt tolakodás, soronként haladtak ki a nézőtérről, mindenki mosolyogva köszönt vissza a „Jó éjszakát!” kívánságunkra. Kiürült a színház.
Vége lett, mentem a fekete leplekért, letakarni a székeket, mint valami koporsókat, az öt sort.
Lefelé menet a szürke lépcsőket bámultam magam alatt, elöntött az otthonosság érzése, le akartam rúgni a cipőmet és zokniban végigszaladni, mint egyszer, mikor a magas sarkú kényelmetlen volt, és az egyik felvonás alatt harisnyában rohangáltam a lépcsőkön. Ahol az ember magától le meri venni a cipőjét, otthon van. Színházban tilos ez, tudom, de azon az estén sem látta senki.
A metrón fáradtan dőltem a kapaszkodónak. A padlón egy aranybiléta hevert.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 1-i számában.)